Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Vén asszonyok nyara

A virágágyak tarka dísze buján hajladozik össze ; lilás őszi rózsa, kék szarkaláb, sárga szalmavirág, fehér kenyérmorzsa . . . s egy délczegen, pompásan viruló vörös georgina. • A vörös georgina mozdulatlanul mosolyog fel az égre; a szélcsöndben még a fűszál sem leng körülötte. A jólét nyugalma látszik a szép virágon. Mintha az érzés nélkül levő sziveket utánozná: él, vérbő egészséggel. Ragyogó, duzzadt, gömbölyű arcza emlékeztet a színpadi kifestett szép arczokra. Mintha semmit sem kapna a földtől, a melyen a fájdalmak teremnek sa melyen amulandóságmindentmegérint. Csupán csak szép, melegség nélkül, illat nélkül. Nem vágyom letépni. Pedig ha vadrózsát látok a meredek lejtőn, utána kapaszkodom. Megcsodálom a kert legszebb, magányos virágát s mintha titkos szózatot hallanék aközben, amely a georgina kebléből fakad: «Mért szeressek, mért epedjek? szenvedés a szerelem. Bánat nélkül, könyek nélkül jobb az élet, szebb az élet én nekem»! . . . A száraz kórókerítés mögött egy iromba tyúk kapargál, az is hallotta, mert nagyon figyel. Most elkezd kotyogni, fészket kapar a porban s beleül. Épen odasüt a nap. A tyúkocska megborzolja a tollát, le-lehunyja a szemét és halkan kurrog. Az otthonosság minden jó érzése és dicsőítése van ebben az egyszerű magánbeszédben. • Egy kis mézcsináló gyanúsnak talált s ugyancsak körűlröpdös. Itt laknak a veszedelmes fulánkos vitézek, akik a vendégtől nem igen kérdik: honnan jön, merre - 139 —