Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Vén asszonyok nyara

A nagy diófa ritkúló lombja közt látom a szállásom mohos nádfedelét; a sövény egy jókora résén kinézek az udvarra s épen a gérr;es kútra esik a szemem. A vödör a kút kávájába van akasztva s egy fehértarka galamb nyújtogatja bele a nyakát: iszik. * Ez az igazi idill. A szőllőhegy (tulajdonkép csak domb) itt van a szomszédságban ; ott húros rigók szálldosnak, nyugtalanul. Dézsmálják a termést. Nekikaszőliő a legkedvesebb csemegéjök. Szüretig dőzsölnek itt, azután elbúcsúznak; mennek erdei hazájokba. Nagyon jó itt most, ebben a csöndes kertben, ahol nincs más élőlény, mint bogár, meg madár. A gyümölcsös táján valami remek sárgaság lendűl felfelé; az nem hulló levél, amit a szél sodrít. Hisz teljes szélcsend van e pillanatban. 'Az egy hím oriolus, a sárgarigók egy díszpéldánya. Nincs is több, csak ez az egyetlenegy. A többi már elhúzódott innen, megkezdte lassan a vándorlását. Annál érdekesebb a sárgalevelű fák közt ez a bolygó aranymadár, amelynek a szó szoros értelmében nincsen párja. A gólyafészek már régen üres. A kémény nem füstöl. Az őszi fonnyadás elhatalmasodott mindenen. Még a méhes környéke sem olyan élénk, mint a nagy virágnyíláskor; pedig ott sohasem szűnik az altató, egyhangú zummogás. A méhes környékén látok valamit, ami megállít. Kert van ott a kertben. Száraz napraforgó-kóró övezi a méheknek szánt virágot; a laza kerítésre délignyitó futott fel; lilakék tölcsérének a széle szemérmesen türemkedik be a nap udvarlása elől.