Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Bolyongás

Itt vagyok egy felséges síkság közepén, egy remek kaszáló virágos területén, ahol mögöttem kúpalakú szénaboglyák emelkednek; közvetetlenűl előttem a lekaszált réten rendekben fekszik a virággal tarkított zamatos fű; azontúl pedig teljes pompájában díszlik a gazdag kaszáló, százezer méhet csalogatva magához, mézet kínáló eleven virágai által. Ez itt olyan magány, aminőt tökéletesnek képzelek arra, hogy üdüljek benne. Nem a világgyűlölet hozza ide a bolyongót. Csak az időleges vágy, hogy most egy darabig ne lásson mást, mint eget és földet; az ég felhővel tarkított azúrját, s a föld buja színekkel kendőzött arczát. Ameddig ellátok: emberlakás nincsen a környéken. Pusztaság végesvégig. A határ mindenfelé a földre borúló ég.Nagy távolságban sejtem az elmosódott facsoport közül kiemelkedő tornyot, azt is inkább azért, mert tudom, hogy falu van ott. De a házak közül egy sem látszik. A torony pedig az istenre emlékeztet. Most úgy képzelhetem, hogy egyedül vagyok a világon s minden csak én értem van. Mohó sietséggel merülök el ebbe az önző ábrándba; sietnem kell, hisz' minden pillanatban feltűnhet valahol a pusztai úton valaki, valami: egy ember vagy egy szekér s akkor vége bolondos képzelődésemnek. Akkor osztoznom kell azzal ott, akárki is. Akkor csalódva kell látnom álmaim szétfoszlását. * A róna felséges magányában egy szénaboglyához dőlve néztem a világot. Mennyi egyszerűség és mennyi pompa. A zöld szín pompája, ami utolérhetetlen, amit a földről még a tó vize — 131 9*