Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Bolyongás

is ellop s hullámverésekor visszatükrözi, mintha smaragdból volna a feneke. Felujongok az egyedűlvalóság nagyszerű érzésére s tele tüdővel szívom a szénaillatot, amit felém hajt a szellő. Nincs ennél csudásabb összetétel. Nagyokat szippantok belőle s lesem: kiérzem-e vajon a kakukfüvet, a székfűt, a mentát, a vadzsályát... Egy gyorsan sikló árnyék suhan át fölöttem, amitől szinte megrezzenek. Vége a magányomnak! Vendég jött! Olyan vendég, aki jobban itthon van itt, mint én magam. Egy hosszúlábú, vöröscsőrű gólya. Lábát hátranyújtja, nyaká előrefeszíti, gyászos két szárnyát szétteríti s úszik. Egyetlen lendülés nélkül száll lefelé; ereszkedikereszkedik, amíg itt nincs a kellő pillanat, hogy összerántsa magát, megcsapkodja a szárnyát, lenyújtsa a lábát s szinte zökkenve toppanjon le a buja fű közé. Megáll, körűinéz, figyel. Megvizsgálja az eget; semmi gyanús nincs ott. A boglyám felé pislog. Bizalmas tekintetéből látszik, hogy ezt gondolja: «Ej, ni, ott egy ember.» — Azután fölemeli az egyik lábát, majdnem egészen maga alá húzza, meg újra kinyújtja előre, s rálép. Egykettő !... egy-kettő!... mint a katona, olyan szabályosan, ütemesen, peczkesen, délczegen lép. Megpillant valamit a fű közt s odakap. Nyel egyet s tovább lépked. Szöcskére vadászik most. Aki így látja, megesküszik rá, hogy a leghasznosabb madár a világon. Pedig a hány a barátja, legalább is annyi az ellensége. Mert hogy a «hasznos» gólya megeszi ám a kis csirkét, sőt a kis foglyot meg a kis nyulat, arról