Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Beszélő nádak

kában. Hallottam, amikor a csöndes, csillagos éjfélén végig búgott az erdő nyári bujaságán a vén farkas bőgése, ami jeladás a kölykeknek, hogy: «jövök! s hozom a vacsorát!» ... Jó barátom a selymes szárnyú «caprimulgus», a nagyszájú szúnyogfarkas, amely testvére a kerti kecskefejőnek, s amely az erdők susogó lombját kedveli. Számtalanszor figyeltem azt az öröklélekzetű berregést-perregést, amit ez a különös madár művel, ha az éj derengésében megül valamely ágon. Tudom, minő észvesztő gyönyör az erdő lélekzetét színi nappal, s minő szorongás betelni vele éjjel. Megloptam a vaczkán alvó vadkant a dágványos dohos rejtekében, ahonnan nagyot röffenve, s feketén, mintáz ördög, hordta el irháját ez az erdei Belzebub. Fülemben cseng a sokféle sikkantás, csippanás, ami a vágás gazdag világából annyiszor hallik ki. Előttem most is a fáczánkakas, amely tollszarvacskáit neki meresztve, udvarol iromba tyúkjának. Czinczérek, darazsak, nagy, zömök szarvasbogarak suhannak át rajtam képzeletemben, amint az erdőt járom, emlékeimmel. Átélem megint azt a földrengető vihart, amikor úgy hullott a menykő körülöttem a százados fák közt, mint a tölgyek éredő makktermése. Most is érzem az erdő bűvölő hatását és a rabságnak azt a különös fajtáját, amiben vagyok, ha a fák ezre körűifog. Gyönyörű ez. Izgató, vért lüktető, szívet dobogtató. Az ember tele van örömmel és legyőzhetetlen, meg sem magyarázható félelmekkel A nagy fák élnek; és én egyre várom, hogy megszólaljanak. Hátha nem tetszik nekik, hogy ott settenkedem köztök? Hátha megkorholnának érte, ha beszélni tudnának? Oly hatalmasok s tekintélyesek! Vének és mégis üdék; erősek, mint az örökké-