Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Beszélő nádak

valóság. Mi vagyok én hozzájok képest? Elnyomnak, levernek, megbénítanak; nyűgbe-gúzsba kötik a lelkemet. Hozzájok képest gyermek volnék, ha aggastyán volnék is. Szorongó tisztelettel, leküzdhetetlen alázatossággal nézek fel rájok, mintha az ősök szelleme közül jelennék meg előttem valamelyik. Mindez szép, érdekes, csudás, titokzatos, és — fárasztó. • Csak vissza, vissza innen, a rónaságra, amit úgy imádok! Ahol meg nem áll a tekintetem, hanem csak elfáradva pihen a véghetetlenségen. Ahol a zöld szín tengert mutat, melybe félelem nélkül dobom a lelkemet s megúsztatom benne. Ahol nincsenek nagy titkok, csak édes bizonyosságok, mint a hű asszony szemében. Ahol a rét virágai közt járván, nem érzek többnek, nagyobbnak, tartósabbnak semmit sem magamnál. A síkság szépségei minden tavaszszal újra születnek. Gyermekek azok hozzám képest. Itt én vagyok a Mathuzálem, az őskori lény, a visszatérő szellem. Útamnak semerre sincsen akadálya. A nap ragyogó fényét hajnaltól estig látom. A hold csak a felhők közt ha bujkál, de ott is tisztán kísérhetem útját. Nem trubadúr már, aki a kedvesére vár, csak egyszerű vándora az éjnek, akihez boldogság lenne csatlakozni. A puszta némasága más, mint az erdőé. A rónát járó szellők édes, pajkos lidérkék lovacskái. A friss szénán végig terülve nézem az eget s szívom a kakukfű párázatát. Ilyenkor jönnek a réti lidérkék, akik a lápokon, ingoványokon születnek, s a hajlós, ringó nád közt lak-