Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Beszélő nádak

kad s csak nedves rétség terűi ott, ahol valaha zizegő náderdő volt. A kis búvár akkor már sehol sem lesz.» Messze-messze, ahol a nádas világa a legjáratlanabb volt, nyerítő, sivító hang csendült ki. Ott a nagy búvár veszekedett-pörölt a társával. A káprázat olyannak mutatja messziről, mintha a szürke lúd fiókja volna, pedig csak érzéki csalódás az, mint amikor a ködben őznek nézzük a legelő nyulat. Fölöttem gyorsszárnyú szitakötők surrantak el, könnyed légi tánczczal. Az egyik a nádbuga tetején ült meg, a másik a tolórudam végét választotta sziesztázó helyűi. Egyszerre, mint valami titkos jeladásra, mindaketten fönt voltak megint a levegőben; játszva kergették egymást; csudálatos bukfenczeket hánytak; egymásba kapaszkodtak; zizzenő szárnyverdeséssei lefelé hullottak. Látom ezernyiezer szemből álló nagy fejőket; — úgy rémlik, mintha borzasztó mosolyra nyitnák szét éles harapóikat. — Ha ezerszer akkorák volnának, aminők: félelmes szörnyekké válhatnának még az emberre is . . . Huss! most egy czifra légy dongott el mellettök; erre eleresztik egymást: utána a légynek! . . . őrült villanással vágódnak neki a levegőnek, de megint csak egymásba csapódnak s a légy megmenekül. A nád sűrűjéből halk nesz sziszeg ki: «Most még tinektek is jó; — még itt a beláthatatlan erdő. De a nádas lábát nem locsolja a hullám oly magasan, mint régen. Apad a víz, fogy a föld nedvessége.» Nézem a nád alját, csakugyan jó egy arasznyira csupa halvány fakóság lepi a himbálódzó magas nádszálakat. A késő délután sugárözöne rácsúszik a vízre s a fakó nádtörzseket mozgó rácsnak mutatja. Egy sáv — 119 - 9*