Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Beszélő nádak

fény, egy sáv árnyék, százával egymás mellett. A keskeny rácsnyílások közt csak a törpe búvár bujkál könnyű szerrel. Erősödik a szél. A nádas suttogása még jobban egybefolyik. Az égen megjelennek a vadruczák; kezdik az esti mozgolódást. Igyekeznek ki innen, a ringó vizekről, a tarlókra, a keresztek közé. Ott van a terített asztal, ott van a bőséges vacsora. « H áp-háp!» sürgeti a többit egy vén gácsér.« Kraik!» kiált recsegő trombitájából a lomha szürke gém. A nád világa titkos hangokkal s még titkosabb jelekkel elevenedik meg. A róna vizén már felveti magát a játszó kárász. Ott a mélységben csuka les prédára, a hínárral körűifont nádtorzsok mögött. Jó lesz kifelé indúlni, mert itt a szúnyog is. Eddig csak apró rajokkal alkalmatlankodott; —most jönnek a nád keskeny levelei alól a bősz tatár-seregek. Sötét az ég, amerre útjokat veszik. Ahol lecsapnak, ott annyit érnek, akár a vérivó nadály. A nád fölött libegve sodródnak arrább-arrább a rém-kolóniák. Megérkezik a fecske-ezred, és ráveti magát a nagyszerű prédára: — «Csivik! csivik! . . .» A rigyásokon át sietve surranok csónakommal. Még hallom, a mit a nádas utánam kiabál, lágy suttogásával: «Ember, ember! Ahova te lépsz, kiszárad nyomodon a rigyás, m egaszalódik a lápi fű! ... A fehér nimfa országa fekete szántófölddé válik! . . . Ó ember, önző ember! aki kiforgatod a világ régi képét s költészetét prózává változtatod: vidd magaddal most a láp hangúlatát, a mulandóság csöndes búsongását.» - 120 —