Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Alkonyat

ködéssel kavarognak, libegnek a nád széle fölött; leereszkednek a csonka fűzfára, meg újra szárnyra kelnek. Sürögnek-forognak a levegőben, de a fű közé szállani eszök ágában sincs. Aközben pedig pörölnek, veszekednek, szidnak valamit; élénken magyaráznak egymásnak, ki tudja mit. Bizonyos, hogy ellenséget fedeztek fel, azt kísérik, üldözik olyan elkeseredéssel. Én az ellenséget még nem láthatom, pedig a fű sehol sem magasabb egy arasznyinál, sok helyt meg csak pázsit. Azon egy egér sem futhat végig, hogy észre ne venném. Az egeret igen, mert az, ha megriadna: ugrálna, pattogna, futna rajta. De az a kis bestia, amely a bábaszarkákat úgy ingerli, még a füvet is alig mozgatja, úgy kúszik közte, szorosan a föld szinén, mint a kígyó. Vonalról-vonalra emelem a fejemet, szörnyű óvatosan. Egyetlen gyors mozdúlat felfedezne s akkor elijedne innen a titkos jövevény. Egy barnaköpenyeges menyétke az. Éppen most surran ki a gyepes területre. Ha az egyik bábaszarka nem üldözné olyan hevesen, aligha észrevenném, hol van. Hogyan csúszik! Villámgyors minden mozdúlata. Meg-meglapúl, aztán újra neki ered. Fehér mellénykéje felém fordúlt, elárúlja, hogy éppen erre tart a menyét. Már látom fényes szemét; most felemelkedik, két lábra ül, szimatol. Úgy kell lenni, hogy megérezte az idegent, mert minden különös ok nélkül hanyatthomlok lohol vissza a bujább fű közé. Hiába üldözném! A legelső ürgelyukban úgy eltűnnék, hogy nyomát se sejteném. Ürgelyuk pedig bőven van itt. — 109 —