Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Alkonyat

• ami a gyep virágai fölött szálldos, egymást űzve, mézédes nektárvacsora után járva. A törpe cserebogár, alig egy arasznyira merészkedik a fű fölé. Úgy evez a levegőben, simán, mintha nem is repülne, csak a szellő vinné arrább. Alig fordúl egy párt; lehull a zöld szőnyegre, ahonnan felkapott az imént. Valami szédíti. Talán a föld párája; talán a kakukfű illata. Mihamarabb megpróbálná újra, hogy neki indúljon félbenmaradt légi sétájának; de olyan, mint a részeg. Támolyogva kapaszkodik felfelé valamelyik erősebb fűszálon, csak úgy gyalogosan. Ki-kitárja a szárnyát s zizzenő vergődéssel pottyan le megint, mintha nem bírná már a nehéz röpűlést. Nagy szüretje van bennök egy pár hamvastarka, fehérhasú bábaszarkának. Minden pillanatban leszöknek a fű közé egy-egy bogárért s lármás örömmel emelkednek vele a fájok tetejére, ahol nyilván a fészkök rejtőzik. Hogy így oldalvást fekszem, már nem láthatom a nagy tölgy titkait. De a füvön elsurran előttem valami, ami beszél. Egy árnyék vonúl át rajta; útja körbe hajlik; a sötét árnyfolt rendszeresen tér vissza elém, lassan, ugyanegy vonalban. Ez csak ragadozó madár árnyéka lehet. Uj szárnysuhogás uj vendéget jelent; megint galambok szálltak a fára. Ha veszedelmes volna nekik az a ragadozómadár, akkor elkerülnék. Nyilván egy jámbor szöcskefaló vércse kóvályog itt. Alighogy gondolom, már meg is szólal sivító, jajongó hangja. * A bábaszarkákat leli valami. Egyszerre mintha megháborodtak volna, olyan lármával vannak. Ingerűit röp— 108 — J