Barcza György: Útijegyzetek egy jegestengeri vadászkirándulásról / Budapest, Pátria, 1911. / Sz.Zs. 1316

II. RÉSZ. A JEGESTENGEREN

— 61 — csoport ezalatt már visszafordult és felhagyva a medvebocs üldözésével, megy vissza a jég széle felé. Erre mi is megfordultunk és ugyanazon az úton haladva, a már előbb kipróbált helyekre lépve, mentünk visszafelé. H jég széléhez érve, társaim még néhány madarat lőttek, mialatt a fangmannok lenyúzták a jégen fekvő anyamedve bőrét. Ezalatt hideg szél és gyenge köd keletkezett, a víz elkezdett hullámzani, ideje volt már visszatérni a hajóra. Öt óra volt reggel, midőn újra az Ofotenre értünk átfázva, kimerülten és álmosan. Olyan jó érzés volt újra a hajón lenni a melegben, a biztonságban! H jégmezőt ezalatt elborította a köd, ahol még az előbb jártunk, ott most ismét a puszta semmiség honolt, hidegen, félelmes titokzatossággal. Ki tudja, hogy fog-e még valaha ember járni ezen a nagy jégmezőn, vagy talán mi voltunk az elsők és az utolsók, kik erre az érintetlen, fehér területre léptünk ? Hz éjjel folyamán támadt szél mind erősebbé vált és így hájónk, amilyen gyorsan csak lehetett, kiment a nyilt vízre, nehogy a déli szél által összetorlaszolt jég körülzárja. Tulajdonképen folytonos veszély között él itt az ember. Míg nyugodtan alszik lent a kabinjában, azalatt ha nem ügyel senki, hát rövid idő alatt úgy körülveheti a hajót a jég, hogy onnét ki nem kerül hónapokig vagy egy évig, vagy talán sohasem. Pár órai elővigyázatlanság, egy hirtelen támadt déli szél és ez elég ahhoz, hogy a hajó velünk együtt örökre a jég foglya maradjon! Ezért most kint állunk a nyilt tengeren, néhány kilométernyire a jég szélétől, miközben hajónk lassan ide-oda himbálódzik a hullámokon, melyek halkan csobogva verődnek neki a hajó falának. H hullámoknak ez a zenéje olyan egyhangú, elálmosító, a kis kerek ablakon pedig olyan bágyadt szürke világosság szűrődik be, hogy alig látom már azt, amit írok.