Barcza György: Útijegyzetek egy jegestengeri vadászkirándulásról / Budapest, Pátria, 1911. / Sz.Zs. 1316

II. RÉSZ. A JEGESTENGEREN

— 57 — hullám sem, legfeljebb itt-ott voltak széles vízgyűrűk láthatók, ott ahol egy fóka dugta fel nedves fejét, hogy nagy fekete szemeivel kíváncsian szétnézzen. A láthatáron köröskörül sötét, nehéz szürkeség gomolygott, mintha arrafelé az égbolt peremén túl már igazán nem lenne más, mint a hideg, sötét semmiség ! Olyan elhagyatottnak és kicsinek nézett ki a mi hajónk, amint így állt ennek az óriási, kietlen világnak a közepén! Már épen aludni akartunk menni, biztosra véve, hogy úgy sem történik már aznap semmi, midőn egyszerre elkiáltja magát valaki: „Björn"! Csakugyan, a jégmezőn újra medve volt látható, még pedig ismét egy öreg két bocscsal. Igazán érdekes volt az a kép, melyet ekkor látcsöveinken át megfigyelhettünk, egy valóságos jegesmedve-idill! Az öreg anyamedve aludt elnyújtózkodva a jégen, míg a két bocs, hogy anyjuk álmát meg ne zavarják, illő távolban vígan játszott egymással. Először kergetőztek körbe futva a jégen, majd hátsó lábaikra állva közeledtek egymáshoz, átkarolták egymást, majd az egyik ügyetlenül a hátára esett, a másik erre bevárta, míg amaz feltápászkodik és ekkor újra kezdték a játékot. Valami gyermekesen naiv és kedves volt a különben esetlen és lomha állatok ezen hancurozásában, látszott, hogy pompásan érzik magukat és minden gond nélkül élvezik fiatalságukat és szabadságukat. Szegény kis fehér medvék, ekkor még sejtelmük sem volt a közelükben ólálkodó szörnyű veszélyről! A csónakot ezalatt készenlétbe helyezték, a hajólépcsőt leeresztették és a vadászcsapat elindult, míg én elfoglaltam megfigyelő helyemet a parancsnoki hídon levő nádszékben, honnét kitűnően lehetett látni mindent, akárcsak egy óriási diorámában lettem volna. A csónak a jég széléig ért, itt megállt és várt. Az anyamedve még mindig aludt, a kicsinyek pedig tovább kergették egymást, néha nagyokat hemperegve a hóban. Egyszerre gyors egymásutánban két lövés hangzott el, az egyik bocs vértől elborítva esett össze, míg a másik menekülni kezdett be a jégmező közepe felé. A lövés zajára most már felébredt az öreg anyamedve is és odamenve a jégen fekvő bocshoz, elkezdte szaglászni a véres testet, majd hirtelen fájdalmasan felordított. Egészen a hajóig elhallatszott az anyamedve dühös, rekedt ordítása, az igazi fenevad hatalmas hangja volt ez, mely oly nagy ellentétben volt a végtelen csenddel, amely körülvett. Néhány jól irányzott lövés után az