Balkay Adolf: A szarvas és vadászata. Budapest, 1903.

II. Rész: A szarvas vadászata - 7. A fővad óvása

7* A fővad óvása* A vadász legfontosabb és legszebb kötelessége a vadnak óvása. Nem a lövés biztonságáról, sem a vadnak becserkelésében nyilvánuló ügyességéről ismerni meg az igazi jó vadászt, hanem arról, hogy vadját mennyire szereti, óvja és kiméli. Ezt az óvást és kiméletet természetesen nem szabad túlhajtani, mert a vadnak helytelen kimélete éppen oly hiba, mint annak czél és értelem nélkül való pusztítása. Ha a fővadnál miként az sok helyen történik, a sutavadat csupa kíméletből soha sem lövik, végeredményben a vadnak ugyanazt az elsatnyulását és számbeli csökkenését fogják elérni, mint ott a hol arányos számban lőnek bikát, sutát egyaránt, de a bikák közül a legerősebbeket minden évben kilövik és a tenyésztés feladatát csak a fiatal bikákra bízzák. Az ifjabb Dombrowski E. a »Die Hohe Jagd« czimü munkában szóról szóra ezeket mondja: »A magyarországi, ideális rónasági vadászterületek egyikében, a hol a szó legszorosabb értelmében vett hatalmas szarvasok tenyésztek, a tulajdonos úgy a maga mint vendégei részére azt a szabályt állította fel s hajtotta keresztül, hogy csakis a tizennégyesnél erősebb szarvasokat szabad lelőni. Én lőttem egyet a legutolsó tizennégyesek közül, — s ma már ott egyáltalában nincsen tizennégyes többé.« A kíméletnek tehát szintén megvannak a maga törvényei, a melyeket büntetlenül semmiféle irányban sem lehet megszegni. Könyvem szerény keretébe nem illik bele s czéljának sem felel meg, hogy a fővadnak a vadászkertekben szokásos tenyésztését, tartását és óvását leírjam, és a vadaskertek berendezéséről beszéljek. Ott a hol ilyeneket létesítenek, elméletileg és gyakorlatilag képzett kezekre bízzák a berendezést és kezelést. A vadaskerteknek egyébként sem volnék nagy barátja, mert a legtöbb esetben nem egyebek tágasabb, szellősebb ketrecznél, a hol a vad a beltenyésztés és korlátozott életviszonyok között satnyul és elcsenevészedik; mindazon-