Alvinczy Sándor: A Szaharában , útirajzok és tanulmányok / Budapest, Franklin, [1890]. / Sz.Zs. 1473

IX. A költészet

VIII. A KÖLTÉSZET. Egyik nemzeti költő azt mondja: Allah lehelte a szikrát a szívbe, mely ihletett dalt zengni egyre készt; Allah kegyeltje a költő, s parancsát hirdetni zendül lantja. Fenség, magasság árad tőle szerte, a trón dicsét ő hirdeti, megóvja. A költészet éltető sugara a napnak, rózsa csábos illata, kristály pataknak tiszta üde cseppje, álom, a melyet Allah álmoda. Az arabok gyermekeiknél úgyszólva már a bölcsőben igyekeznek az érzéket a költészet magasabb szellemi gyönyörei iránt ébreszteni s a nevelésnek főczélja lesz e hajlamnak fejlesztése. A szerető anyának ajkairól hangzó dalok hatása alatt kezd a gyermek szive dobogni mindazért, a mi szép, nemes, dicső; ő oltja lelkébe azon erényeknek szeretetét, melyek azt égi malasztként átmagasztosítják s azon vágyat ébresztik a serdülő ifjúban, hogy azok nyomdokain haladjon, kik a hálás nemzet szivében örökítették meg nevüket. Mily magasztos hivatást juttatott a próféta az aszszonyoknak, midőn az észszerű elzárkódással a külvilágtól, menten minden erkölcsi mételytől, a családi tűzhely és a nemzeti erények őrző angyalaivá avatta őket. Meny-