Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415

VIII. fejezet. A pusztákról az Isszyk-kul partjaira

262 A PUSZTÁKRÓL AZ ISSZYK-KUL PARTJAIRA 262 kábátokból és kitűnő kaukázusi hurkáinkból sátorszerű, művészi épületet rögtönzött működésem szintere fölé, hogy a forraló-készülék borszesz-lámpáját a mindjobban erősödő szél ellen védelmezze. Minden kitűnően sikerült, s a hágó magasságát kerekszámban 1750 m.-nek találtam a tenger szine felett. A Temirlik-hágóról való leszállás nagyon jellemző a Tien-san alakulására nézve, melynek főjellege az, hogy az egész hegyrendszer lépcsőzetesen magasodik északról dél felé, úgy az abszolút, mint a relativ magasságok tekintetében. A míg az északi oldalon hosszú, s utolsó részletében meglehetősen meredek út vezet fel a hágóra, addig a déli lejtőn alig néhány száz méter alászállással majdnem teljesen sima völgysíkra jutunk, a mely lankásan terül el egészen a Kegen folyóig. Míg tehát az ember azt várná, hogy a hágón túl hosszas és meredek lejtőre jusson, mely kiterjedésében körülbelül megfelelne a hágó innenső oldalán legyőzött emelkedésnek (azaz körülbelül 1000 m.-nek, miután a kavics-sivatag t. sz. f. magassága hozzávetőlegesen 700 m., a gerincz-nyeregé pedig 1750 m.), addig, a nyergen átkelve, széles, sima völgylapálylyal találja szemben magát, mely az imént megmászott gerincz-éllel majdnem egy síkban terül el messze délnek. Ezen a lapos, határozott steppe-jelleggel bíró völgysíkon néhány épen nem jelentéktelen folyó kígyózik végig, mint megannyi ezüst szalag (a 3 Karkara, a Kegen és még néhány kis patak). Szép alakú, 600—800 m. relatív magasságú hegyek kerítik ezt a széles völgyteknőt minden oldalról, s csak északnyugat felé látszik egy mély hasadék, a mely azt a helyet jelöli, a hol a Kegen a hírneves' Ak-togoi szurdokon át elhagyja ezt a mindenfelől körülzárt magas medenczét. A háttérben mindenfelé a tulajdonképeni havasok bérczei emelkednek, de sajnos, éppen délkelet felé eltakarták a kilátást a zivatar fekete felhői. így ez alkalommal a Khan-tengri csoport el volt előlünk takarva, pedig bizonyos, hogy azt innen a Temirlik-hágóról lehet látni. Annál pompásabban tűntek fel a teljesen kitisztult nyugati látóhatár felett a Terszkeiala-tau égbe nyúló csúcsai, a melyek a felső Dzseti-ogtiz (Két ökör) és a Karakol (Fekete víz) völgye között levő Ögüz-bas csoportjához tartozhatnak. Előttünk a barátságosan zöld, napsütötte síkság, jobbra nagy messzeségben a hófedte óriások csillogó pompája, balra az elvonult zivatar koromfekete felhői, a melyekre leírhatatlan élénk színekben ragyogó, lángoló, páros ívű szivárványt hímeztek a búcsúzó nap utolsó sugarai: ez volt a kép, a mely fogadott bennünket, a mikor beköszöntöttünk a magas hegyek régiójába. Jó jelnek vettem, akárhogy is vaczogott a fogunk vékony ruhánkban, a mint a fagyos szél végig sivított a völgyön, s átjárta az izzó pusztákon elkényesedett testünket. Mint az elvonult zivatart, úgy éreztem magam mögött az alföldi utazás kellemetlenségeit és csalódásait; — előttem új, más benyomások világa mosolygott, s mint életemben mindig, úgy most is örömmel tekintettem előre, reményteljesen a jövő felé.