Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415
XVII. fejezet. Városi élet Przsevalszkban, sólymászat és vadászat az Isszyk-kul partján
VÁROSI ÉLET PRZSEVALSZKBAN; SÓLYMÁSZAT ÉS VADÁSZAT AZ ISSZYK-KUL PARTJÁN 551 az állatot már rendesen az első rohamra, s a héja rendesen oly durván rohan az áldozatára, hogy annak mintha présbe csavarták volna, úgy ropognak s zúzódnak össze a csontjai. A leütött vadon a győztes madár mintegy elszédülve, mereven és mozdulatlanul ül egy pillanatig; rendesen sárga szeme most vérben forog s dühösen, öntudatlanul tekint maga körül, leeresztett szárnyai befedik a zsákmányt. Ez talán az egyetlen mozzanata a sólymászatnak, a mi nem szép, mert a madár, még a különben oly nemes sólyom sem látszik ilyenkor büszke, öntudatos győzőnek, hanem inkább, úgy tetszik, mintha vak, őrült gyilkoló-szenvedély hatása alatt állna, a melynek érzéktompító ittasságából csak lassankint tér ismét eszméletre, tiszta öntudatra. A solymár is odaérkezik sebes vágtatva, leugrik a nyeregből, kiveszi az övében készen levő tarnak (étel) egy darabját, vagy pedig leszel az áldozatból egy darabot, azt öklébe szorítva, barátságos bíztatással tartja a sólyom elé. A madár ekkor minden gondolkodás nélkül fellebben az öklére, a hol néhány falatot kap s ezzel ismét teljesen készen van a további vadászatra. Gyakran minden hívás nélkül otthagyja zsákmányát s urának öklére repül, de mindig így tesz, ha elhibázta a lecsapást, vagy más valami okból el kellett eresztenie zsákmányát. A sólymászatnak ez egyik legszebb látványa, mert semmi sem olyan szép és olyan kedves, mint mikor a madár keringve tájékozódik, s aztán félig leeresztett szárnynyal nyílegyenesen surran a gazdájához, hogy soha el nem hibázó biztossággal ragadja meg gazdájának magasra tartott öklét. Oly erős ilyenkor a lecsapás, hogy a solymár kinyújtott karja erősen visszarándul. Nem egyszer láttam, hogy a madár karma beleakadt a keztyűbe s azzal együtt körtilbukfenczezik a gazda ökle körül. Az okos szelídség, a mit a sólymok ilyenkor tanúsítanak, a ragaszkodó madár finom bizalmassága a sólymászat legkedvesebb, legvonzóbb jelenetei közé tartozik. Przsevalszkban volt egy félig kitanított kis-sólymom, s bár sohasem vadásztam az állatkával, hanem csak a szobában meg az udvaron gyakorolgattam müveletét, hirtelen bekövetkezett, megfejthetetlen elvesztése igen nagy fájdalmat okozott. Nagyon szerettem a kis csínos párát, a mely olyan bizalmasan rebbent a „ku, ku!" szóra öklömre, fényes fekete szemeivel bátran nézegetett rám, s görbe, kis csőrét a keztyű bőréhez köszörülgette. Szeretjük a lovat, kutyát, a melyek szintén sportszerű foglalkozásaink társai, de mennyivel csinosabb, finomabb és igénytelenebb a madár, mindig rendes, kényesen tiszta tollazatában, s a helyesen idomított madár az ő teljes szelídségével a lehető legszeretetreméltobb kísérője az állatok és a természet barátjának! (Két szirti-sasom oly szelíd volt, hogy szerették, ha a fejüket vakargattam, mint a macskának!) Hogy milyen ragaszkodók a sólymok, abból tűnik ki legjobban, hogy még a fiatal, bizonytalan madarak is a 40—50 kiabáló, ordítozó lovas között, 8—10 fajrokonnal körülvéve, mindig teljes biztossággal ismerték fel gazdájuk hangját s vonakodás nélkül, egyenesen repültek az