Almásy György: Vándor-utam Ázsia szivébe / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1903. / Sz.Zs. 1415

XVII. fejezet. Városi élet Przsevalszkban, sólymászat és vadászat az Isszyk-kul partján

VÁROSI ÉLET PRZSEVALSZKBAN ; SÓLYMÁSZAT ÉS VADÁSZAT AZ ISSZYK-KUL PARTJÁN 5G 1 öklére, rendes ülőhelyükre. Láttam sólymot 500 lépésről egyenesen visszatérni gazdájához, s a mikor ezt megdicsértem, a kirgizek kinevettek, mert azt mondják, hogy jó sólyom több kilometer távolságról visszatér, ha gazdája a khanát-ot meglebegteti. Azok után, a miket láttam, semmi okom sincs, ennek az állításnak igazságában kételkedni. A bozót, a melyet felhajtottunk, tele volt ugyan nyulakkal, de kevés fáczán volt benne, s így, sajnos, a vadászat kevés változatosságot nyújtott. Mindazáltal a látottak is megmutatták, hogy milyen ég és föld különbség van az alacsonyröptű és a magasröptű madarakkal való vadászat között. A karvaly és a héja csak igazi útonállók maradnak, a melyek ugyan utánozhatatlan ügyességgel tudnak a bozóton keresztül vergődni, sőt szükség esetében még a földön is üldözik a vadat, de mindig a föld közelében vadásznak, s kerülik a magas szabad levegőt, a hol a sólyom van otthon s a hova még akkor is felemelkedik, ha csak valami nyulat kell is leütnie. Még a lecsapásukban is nagy különbség van; a héja inkább megragadja az áldozatát, igaz, villámgyorsan és csodálatos ügyességgel, de ez mindig csak megragadás marad. A sólyom azonban elementáris erővel, mint az égből lecsapó villám, zúgva zuhan áldozatára, hogy az embernek nincs ideje az ütés részleteit felismerni. A vadászat lovagias jellege tehát kétségtelenül csak a magasröptű madarakkal, különösen pedig a nemes sólyommal való vadászatban van meg. Félek, hogy olvasóm türelmét kifárasztom, ha vadász-kirándulásunk minden részletét leírom, azért csak két epizódot mondok el. Az egyik egy erdei szalonkával (Scolopax rusticula) történt, a melyet a bozótban többször felhajtottunk, de megint mindig elbújt. Megjegyeztem a helyet, a hol rejtőzködött, oda hívtam néhány solymárt s kértem, hogy vessék oda sólymaikat, ha a szalonka fel fog rebbenni. Sajnos, véletlenül csupa karvalyok voltak kéznél, mindazáltal a látvány gyönyörűen fejlődött ki, a mikor az ismét fölhajtott szalonkát a madarak üldözőbe vették. Ellenségeinek láttára ugyanis a világosságot nem szerető erdei madár tágas körökben toronymagasan emelkedett az ég felé, hogy így helyes belátással, az egyetlen biztos úton meneküljön. A karvalyok sokáig követték, s meglehetős magasra emelkedtek, de mégis csak alacsonyröptű madarak maradtak, míg a szalonka, mint egy pont az égen, északnak indult s eltűnt örökre. Minden vadász elképzelheti a pillanat érdekességet, a mikor az erdei szalonka ragadozó-madár módjára, a ragyogó fényes ég felé emelkedett. A pillanat annál megragadóbb volt, mert a menekülő vad felrebbenésének első perczében az ember azt hitte volna, hogy az üldöző ragadozók, mint a lég igazi urai, most fogják kifejteni repülésbeli ügyességüket. A második említésre méltó epizódot egy csoport szarka szolgáltatta, a melyek a sólymoktól űzetve, hosszú kormánytollaikkal, mint rendkívül ügyes és azonkívül ravasz repülőművészek mutatkoztak be. Teljesen meg-