Evangélikus egyházkerületi liceum, gimnázium, Sopron, 1935
11 6. A Berzsenyi-nemzetség, s különösen Berzsenyi Dániel unokájának, a Niklán élő Berzsenyi Máriának nevében dr. Berzsenyi Jenő; 7. a Magyar Luther Társaság nevében dr. Kiss Jenő és dr. Jánossy Lajos egyetemi tanárok; 8. a Vasmegyei Kultúregyesület nevében Bezzegh Gyula dr.; I í). a nagykőrösi Arany János Társaság nevében dr. Molnár Gyula ezredes; 10. a soproni Frankenburg Irodalmi Kör nevében dr. Berecz Dezső; 11. az állami leánygimnázium nevében dr. Marcsek Tibor; 12. a líceumi Magyar Társaság nevében dr. Buhmann Jenő tanár, a Magyar Társaság elnöke. Finkey József a Magyar Tudományos Akadémia nevében a következő szavakkal tette le a koszorúi: «Berzsenyi Dánielnek, a magyar óda halhatatlan mesterének és Kis Jánosnak, a halk szavú, de lánglelkü papköltőnek mai emlékünnepe alkalmából a Magyar Tudományos Akadémia nevében hajtom meg a kegyelet zászlaját Akadémiánk e két elhúnyt Nagyjának emlékezete előtt és kívánóra, hogy a soproni evangélikus líceum minden tanítványa e két dicső emlékű tanítvány nemes példájától áthatva és lelkesítve, minden tettével közreműködjék abban, hogy Akadémiánk jelmondata: «Borúra derű», a magyar égbolton mielőbb valóra váljék. így legyen! A Berzsenyi-nemzetség nevében Dr. Berzsenyi Jenő helyezett el koszorút a következő beszéd kíséretében: «A Berzsenyi-nemzetség részéről, melynek egyik családjából a most ünnepelt költő származott, nekem jutott az a szerencse, hogy a költő egyetlen élő unokája,, a Niklán lakó Berzsenyi Mária nevében és megbízásából a család koszorúját az örök dicsőség hirdetésére szánt emléktáblára reá tegyem. Ebben a magasztos pillanatban lélekben jelen van a nagy férfiú rokonságának és az egész Berzsenyi-nemzetségnek minden egyes tagja. Megnyugvással és hévülő szívvel jegyzik fel azt a tényt, hogy a nemzetség egy korszakalko- tásban résztvevő nagy írót mondhatott magáénak. Azt a szellemet, azt az erőt kell megőriznünk, amit a nagy költő hagyott reánk és akkor büszkék lehetünk arra, hogy édes hazánk javára az alkotó munkából ennek a nemzetségnek is rész fog jutni. Midőn ebben a reményben úgy a költő szűkebb családja, mint az egész nemzetség nevében a hazafias és ke- (gyeletes megemlékezésért hálás köszönetét nyilvánítva, a család koszorúját erre a márványtáblára ráteszem, engedjék meg, hogy a költőnek «A magyarokhoz» intézett második ódájából a végső versekkel fejezzem be szavaimat:
