Evangélikus egyházkerületi liceum, államilag segélyezett főgimnázium, Sopron, 1915

ben, a melyben ő működését kezdte, sőt akkor is, mikor befejezte, még nagyon ráillett az ismeretes ítélet: „quem dii odere , .

De ő nem érezte, békén viselte ezt. Sohase keresett más jutalmat, mint azt, amit öntudata, a jól végzett munka, a híven teljesített kötelesség tudata adhat az embernek.

Nagy szorgalmával, fényes tehetségével már ifjú korában a tudásnak, az ismereteknek roppant kincsét halmozta fel lelkében, egyformán olvasta Hómért és Ossiánt; de ezt a szellemi kincshalmazt saját lelke gyönnyörködtetése mellett mind tanítványai számára gyűjtötte. Tanult sokat, tanult mindig, hogy minél eredményesebben, jobban taníthasson. Sőt tanult, folyton olvasott még akkor is, amikor már régen nem tanított, mert lelki szükséglet volt számára a tanítás, mert ebben találta fő gyönyörűségét s mert haladni, együtt haladni akart a modern korral is.

Lelke magasan járt az eszmények világában, de szíve, emberszeretettel csordultig telt szíve idelenn tartotta a való életben, S ezt a szívében lakozó nagy. szeretet megérezték, — kellett, hogy megérezzék tanítványai is. — Sokan élnek ma is, köztük többen országos nevüek, akik emlékét nemcsak azokért az ismeretekért áldják, melyeket szellemének kimeríthetetlen kincses házából oly bőven közölt velük, hanem azokért a különféle jótéteményekért is, amelyekben szerető gondoskodása részesítette őket. Nemcsak tanítója, hanem jóságos atyja volt tanítványainak, az atyának szeretetével, de ha szükség volt rá, szigorúságával is, intve, feddve, dorgálva a könyelműt, bíztatva támogatva segítve a gyengét.

Az iskolán kívül a közéletben is oda vonta szíve, ahol jót tehetett, azokban az intézményekben működött lelkes búzgóság- gal, nem egyben épen kezdeményező, alkotó munkával (Nép- gyermekkert, Népkönyvtár, Széchenyi-Szeretetház), amely intézmények a humanizmust, az emberszeretet, a kultúra terjesztését, a népművelést írták zászlójukra.

Mikor egy hosszú, eredménydús, harmonikus élet után elköltözött közülünk, a régi tanári gárdának utolsó tagja szállott vele a sírba. Azoknak a tanároknak utolsója, akik szerény, egyszerű, sokszor mostoha tanügyi viszonyok között puritánul élve, lelkűk minden gondolatával, szívük minden dobbanásával hivatásukon csüngve az iskolával teljesen összeforrottak; akik fáradságot nem ismerve, tanítványaik közt egész egyéniségüket felolvasztva vé— 6