Evangélikus egyházkerületi liceum, államilag segélyezett főgimnázium, Sopron, 1915
Thiering Károly 1834—1915 Egy az emberi kor végső határain járó agg, a haladó évek reánehezült terhétől megtört testtel, de csodálatos szellemi frisseséggel, egy agg, aki hallóképességének elvesztése után a külső világgal csak igen keveset, jóformán semmit sem érintkezett, de ehelyett élte a maga külön belső, lelki életét — így érte a halál 1915 október22-én Thiering Károlyt, intézetünknek 20 évvel ezelőtt nyugalomba vonult tanárát. Négy évtizedre kiterjedő búzgó tanári működése alatt egész légióját a tanítványoknak vezette be a görörg és latin nyelv, a klasszikus óvilág ismeretébe, midőn soha nem lankadó lelkesedéssel magasztalta, magyarázta Home- rost, kinek eposzaiban „a menyei bolt egy csendes örömnek örök mosolya", Tyrtaiost, kinek dalában lobogó lánggal ég a harc szenvedélye, Xenophont és Thukidydest, kik a változó események zűrzavaros forgatagában is mindig felismerik az örök eszményit, az örökigazat, — Sokratest, ki a halálnak pitvarában tanítja a halhatatlanságot. Ennek a derült, a halhatatlan írók halhatatlan műveiben megnemesült klasszikus világnak tiszta légkörében élt a mi megboldogult kartársunk, ebből szívta magába azt a nemes ideálizmust, az eszményekért való rajongó lelkesedést, mely egész életén át kísérte. Fáradhatatlan, búzgó, lelkes tanár volt, aki teljesen át tudta magát adni élethivatásának, annak a feladatnak, mely talán a legnehezebb, de kétségtelenül a legnemesebb, hogy a minden jóra, de minden rosszra is fogékony ifjúi lelket, mint a nyers gyémántot kicsiszolja, a gyermeket igazi emberré nevelje. Szerette, lelke egész melegével szerette élethivatását. Pedig nagyon jól tudta, hogy a tanári pálya nem kecsegtet anyagi javakkal, kitüntetésekkel, — hír dicsőség, földi gazdagság nem szokta kísérni a rajta járókat. A tanár helyzetére abban az idő— 5 -
