Evangélikus egyházkerületi liceum, államilag segélyezett főgimnázium, Sopron, 1909
4 Tarquin előtt, ki arcát megcseréli, Fülepet ostoroz lángajkival; Ki győzni Athént csellel is szorítja; Kit bősz csoport elitéi, mert igaz; Ki Róma buktán keblét felhasítja.“ Valóban már rég a kietlen pusztaságban bolyongott ő előtte nemzetünk megfeledkezve az Ígéret földjéről. Tespedés korának nevezi ez időt a történelem is. Mig a többi államok anyagiakban és szellemiekben egyaránt fejlődtek, előre haladtak, a magyar nemzet tétlen dermedtségben tölté napjait. Főnemessége, Bocskai, Bethlen, Rákóczy, Zrínyi és Thököly büszke hőseinek utódai idegenben élnek s legfellebb csak megpihenni térnek haza az ősi sírboltba. A köznemesség tehetősebb része a főnemeseket utánozza, a többi megálmódozik a ragyogó múltról, letűnt századoknak nagy dicsőségéről. A jobbágy elkényszeredetten vonszolja igáját s nemcsak a rosszul művelt föld nem terem, a szellem is parlagon hever. Ezeréves jogainkat lassankint mind elsikkasztja a hatalom, s nincs, ki védelmezze azokat, aki küzdjön értük. A nemzet maga is darabokra töredezett tömeg életadó eszme, nemzeti öntudat nélkül. „Más faj állott a kihúnyt helyére, Gyönge fővel, romlott, szívtelen; A dicső nép, mely tanult izzadni, Az izzadás közt hősi bért aratni, Névben él csak, többé nincs jelen.“ „Holló szárnyain gyorsan közéig felé a zordon enyészet.“ Még maga Széchenyi is azt hiszi egy pillanatban : „Jobb fel sem ébreszteni az alvó magyart, hogy ne is érezze a vonaglás fájdalmait, hogy ne hordja az elkorcsosodás bűntudatát, hanem csendesen múljék ki, a végpercig nem is gyanítva, hogy az ő osztályrésze a szemfedél és a koporsó.“
