Evangélikus egyházkerületi liceum, államilag segélyezett főgimnázium, Sopron, 1909

EMLÉKEZÉS GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁNRA

A HALÁLÁNAK 50-IK ÉVFORDULÓJÁN TARTOTT LÍCEUMI ISKOLAI

ÜNNEPÉLYEN.

ötven évvel ezelőtt, midőn a természet hosszú téli dermedtségéből új életre kezdett ébredezni; midőn a hívők serege áhítatos örvendő lélekkel a világ üdvözítőjének feltámadását készült ünnepelni, húsvét vasárnapjának reggelén önkezével oltotta ki élete fáklyáját Széchenyi István gróf, a legnagyobb magyar. A vidám húsvét ünnepe nagypéntekévé lett a magyar nemzetnek, gyászba borítva e hazának bércét, völgyét mindenütt. Ámde e gyász, épp úgy, mint annak az első nagypénteknek gyásza, nemcsak lesújtó, hanem vigasztaló, felemelő is volt egyúttal. Azt, akit ott csendes döblingi magányában az annyi csapástól sújtott, az absolutizmus igájába hajtott nemzet már-már elfelejtett, most újra ajakára vette a felsíró fájdalom, a hálás kegyelet s akit életében annyian és annyiszor gáncsoltak, most egy szívvel és lélekkel magasztalták, dicsőítették. A magasztaló beszédek, egyesek és testületek részvétnyilatkozatainak hosszú sora igyekezett feleletet adni arra a kérdésre: Ki volt Széchenyi? Arany János így felel meg e kérdésre ihletett ajakkal:

„írd azt, ki a pusztán népét vezérli;

Ki kürtői és lerogy a régi fal;

I.