Evangélikus egyházkerületi líceum, államilag segélyezett főgimnázium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1904

5

A klasszicizmust nálunk a sajátos viszonyok és hagyományok is erősítették. Közéletünk és művelődésünk nyelve ugyanis századokon át a latin volt s így a tanult középosztály eszmekörének és műveltségének leginkább ez az irány felelt meg. De annál kevesebbet nyújtott a magyar nőknek s egyáltalában mindazoknak, kik klasszikus műveltség nélkül szűkölködtek.

Most egyszerre s váratlanúl megjelenik Kisfaludynak kétszáz szerelmi dala. Elvont reflexiók helyett igaz, emberi érzést zengenek; az antik szobrok hidegségére emlékeztető fény helyett, a szívnek lüktetése, a vérnek melege árad belőlük. E dalok nyomában megsajdűltak a szívek, ábrándba merültek a lelkek, mindenki érezte, hogy a költő megénekelte érzelmekből része van, hogy, aki valaha ifjú volt és szeretett, az a Kesergő szerelemben megtalálja a maga dalát. S ez általános, mindnyájunkkal közös érzelem a kor divatos hangulatában olvadt fel. A szenti- mentálizinus járta, ekkor Európaszerte s főleg a német irodalom révén még klasszikus költőinket is meghatotta, a társadalomra pedig, főleg a női közönségre éppen nagy volt a hatása. E szentimentálizmus, a korviszonyoknak és a lírai képzelemnek beteges szülötte, mely azonban mérsékeltebb formájában kedves és jóleső — vonul végig a Himfy-dalokon is s nem egy »édes könnyet«, nem egy ábrándos sóhajt fakasztott. S hogy a hatás teljes és igazi legyen, e dalok a nemzeti, a hazafias érzést is táplálták. A honfiak és honleányok szíve lelkes örömtől repesett a honvágytól égő dalok olvasásakor; hisz a tengereken, hegyeken túl bújdosó Himfy lelke »Hunniába« repül, »ama szép és nagy országba, mely az egész világba, nevezetes nagy népéről, jeles áldott földjéről!« A szerelmes költő lelki szeme előtt «kék gőzben ott borong Nagy-Somlónak kalapja«, az iszapos Marcal, a »felhőbe meredő sümegi vár foka, a Bakonyból kikandikáló Tátikának homloka«. Óh, e kedves tájakat, ismerős honi vidékeket magyar költő még nem énekelte meg ilyen szépen; a »nádligetes Balaton«, a kies Kemenesalja, »a messzesötétlö Ságh« költője, Berzsenyi, még nem adta ki verseit. S mi szépen hangzottak e dalok, belőlük a magyar érzéssel magyar ritmus, édes hazai nyelv zengett! Hát így is lehet magyarul írni? Hát ilyen szép a mi magyar nyelvünk? — kérdezték sokan felocsúdva s Bérezik öreg Rostyja találóan kiált fel a Himfy- versek hallatára: »Hogy harsog ez a mi ragyogó, büszke nyelvünk!«')

»Minden leány egy Himfyt választott eszményképéül, minden ifjú egy Lizáról álmodozott. Az ifjak, lányok könyv nélkül tudták, szavalták

‘) Bérezik Á.: Himfy-dalai, II. felv. 14. jel.