Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1934

9 nyomorúságával, nemzetet mentő igényével, jogos követelésével figyel föl. Mennyire ismeri Harsányi ezt a népet : lelkét, gondolkodását, fajiságát, kifosztottságát, kultúrszomját, mellőzöttségét ! Mennyire egy evvel a pária középosztállyal, hogy ennyire szereti ! Ez a szeretet íróművészetének egyik legszebb vonása, evvel tárja ki legigazabban egész valóját. De ezért is van annyi keserűség az írásaiban ! Mert sok van bennük, hiszen nagyon szereti pusztulásra ítélt faját, melynek legnagyobb ellensége sajátmaga és azok, akiket magához ölelt. És mégse elfogult a szemlélete : igazságot mér fajának, az ellenfélnek. Hogy mindkettőnek fáj ez az igazság, ez meg Harsányi tragédiája, mert látnia kell, hogy csak pusztába kiáltó szó, melyre a visszhang, hogy mind a ketten ellene fordulnak. Igaz, hogy minden magyar nagyság átka ez, s az övé se lehetett más, mert igazabb magyar mert lenni azoknál, kiknek védelmére kelt. S hogy az idő múlása, az események alakulása őt igazolta : szomorú és magyar elégtétel ! Nagy magyarság-szeretete megkülönböztető vonása egyéniségének. Különösen színházi bírálataiban jelentkezik az a művészi hitvallása, hogy a legteljesebb gyönyörködést minden nemzet számára a maga alkotásai szerzik. Természetesen még halvány célzással se gondolja, hogy Homeros, Shakespeare, Molière, Goethe örök szépségei idegenek lennének nekünk magyaroknak ; csak annyi csillan ki minden szavából, hogy a szépség legteljesebb életét az itthoni termések váltják ki belőlünk. S ennek bizonysága, hogy Homeros, Shakespeare, Goethe minden ember eszményének a tetőpontja, azonban tagadhatatlan, hogy Homeros mindig többet és mást juttat a görögnek, Shakespeare az angolnak, Goethe a németnek, mint pl. a magyar embernek, bármekkora tikkadt ajakkal szomjúhozza is ez az ő kimeríthetetlen bőségüket (vö. Sophokles : Elektra). Ezen az alapon veti össze látatlanul a Cyrano francia alakítójával, Coquelin-nel Pethest, a magyar megszemélyesítőjét, s úgy érzi, hogy a francia szinész a szellemes orr-önelemzésben, a strófás ballada-vívásban bravúroskodott, viszont a mienk játéka a Roxane-nal való első találkozásnak keserűre fordult örömében s az V. felv. mély melachóliájában volt nagyobb, mert a faji különbségeknek megfelelően a magyar Pethes Cyranoban elsősorban a szerelmes poétát s az igazság bajnokát játszotta, élte ; a tirádák viszont a francia lélekhez állanak közel. Amikor tehát hódolva csodáljuk az idegen nagyságot, mégis inkább adja a magunk életét a Bánk bán, Bizánc, A vén bakancsos és fia, a huszár, melyeknek érezzük minden gyökérszálát, lelkünkbe mélyedését, erejük forrásánál mi is ott jártunk, levegőjük mibennünk hullámzik tovább, gondolat-, akaratviláguk a mienkhez van legközelebb. Katona, Szigeti, Herczeg közvetítés nélkül a mienkek, Homeros, Shakespeare, Goethe csak vendégeink. Ezért se tud megbékülni Harsányi soha érthetetlen idegenmajmolásunkkal, hisz ez mindig a magunk lebecsülése, s ezenfelül bevallása lenne annak, hogy nem ismerjük a művészet