Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1934

10 életének legelemibb törvényét. Ilyen értelemben mondja A kristálynézőkben: „A nemzeti kultúra bástyái csak akkor jelentenek valamit, ha kívülről csupán a valóban nagyok léphetik át, de azok mindig szabadon". Őszinte szomorúsága, hogy mi magunk dolgozunk rajta legnagyobb kitartással, hogy irodalmunkról, művészetünkről eltüntessük azt, ami sajátosan a mi jellegünk, mert magyarnak lenni alsóbbrendűség. Mintha tudnánk mi nem magyarul élni, alkotni! A mienk, Lantos diákok, Magyarok Velencében, finnek Budapesten, Wien-e vagy Bécs, „A művelt nyugat!" cikkek mint szomorú elmélkedések a mi szomorú magyarságunkról. Mennyire kellett hinnie faja jövőjében, hogy ezeket meg tudta írni ! Mert ide már fanatizmus kell, hogy valaha ráeszmélünk a magunkból-valóságaink egyetlen értékére. Evvel a hittel lesz a XX. sz-i Kazinczy ! Azonban az ő hivatása kétszeresen nehezebb elődjénél, mert mi már „európai műveltségüek" vagyunk, s az összehasonlításban a magasabb értékek vonzanak túl minden kicsinyes nemzeti sallangon. S meg tudja-e értetni fajával, hogy éppen avval rekeszti ki magát egy nemzet az európai műveltségből, hogy megtagadja sajátmagát, faji vonásait, különbözőségeit, melyek magyarrá teszik a magyart, amivel egyedül szolgálhatja az egyetemes kultúrát? Harsányi eleven tiltakozás a nemzetközi irodalom stb. ellen (vö. Zilahy: Zenebohócok) ! Vannak művek, melyek közkincsek, azonban ezeknek először magyarnak, angolnak kellett lenniök, hogy mindenki tulajdonába mehessenek. „Minálunk évtizedeken keresztül az emberek millióival sikerült elhitetni, hogy a nemzeti érzés a kultúra emelkedésével fogy, s teljes megszűnte a tökéletes kultúrát jelenti" (Magyarok Velencében, finnek Bp-en). Mint újságíró is ezért dolgozott : „ha azok a kezek, amelyek most a dudvaírtásban (a nemzetietlen irodalom ellen) szorgoskodnak, e helyett a fa körül keresnek tennivalót, s jó kertész módjára a fát kezdik ápolni ... bizony fel fog csillanni újra üde zöldje, s mire újra virágba borul, az a sok nyurga dudva fonnyadtan kókkad le körülötte" (Irodalompolitika, vö. A beteg magyar önérzet, A kristálynézők). Neki magának is mindig a magyar életből nőtt termés az első öröme. A szépet rajongja minden beszámolójában, s a külföldi művekről műértő kézzel vonja le a leplet, azonban legáhitatosabb a hangja, mikor belőlünk fakadt dráma bontakozik ki előtte. Ahogy izmosodik benne ez a magunkért való büszkeség pl. P. Ábrahám : Isten vára bemutatójakor, ez már több az esztetikus megengedett szubjektivizmusánál! Nem elfogult, sokkal igazabb művész ; megmondja a hibát Voinovich : Mohács, Rákóczi darabjaiban, az Isten várában is. Különösen az utóbbiban mennyi otthonos megértéssel bogozza a magunk szépségforrásának ősi, elhanyagolt gazdagságát, a népballadákba burkolózó dráma-rögöket, melyekre nagykésőn Ábrahám rátalált. S amikor a dráma életét elemzi, ez megint más, mint ahogy pl. Dario Nicodemi, Rostand műveiről beszámol. Ezeknél mindig marad valami, ami