Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1934

25 Nem tiszta dalok, többek a szabályos ritmusnál, mert az ilyen érzések szótagszámmal nem is mérhelők. Sajátos, egyéni hullámzásuk van, melynek dallamát csak Harsányi énekelhette, s vele az, akit csak egyedül ő tudott rá megtanítani. Különösen illenek egyéniségéhez az Apró versek. Mindegyik a költői ötvösművészet ritmusba foglalásának egy-egy remeke. Nem a forma a fontos, néha mesterkélt is (A kivágott szív, A buborék), hanem az ötlet s a költő játékos kedve, ahogy az életbölcseség igazságait kerekbe mintázza, vonalakkal díszíti, s a finom apróságot mázsás súllyal nehezíti {A pásztorsip, Látomás, Pocsolya és égbolt, Egy !, A látszat). És olvasásukkor önkénytelenül arra gondol az ember, micsoda problémaáradásnak kellett átsodródnia a költőn, míg ezek az Apró versek ilyen simára, fényesre csiszolódtak, micsoda nehéz lehetett Harsányi élete, melyben ilyen kristályok képződtek ! De szép ez az élet, mert a disszonanciából harmóniáig ért. Látásának erős plasztikája magyarázza stílusának három dimenziós jellegét. Mert a nyelvnek is vannak testszerű kiterjedései, csak kevesen élnek velük. A legtöbb ember nyelve egy dimenzióban folydogál, még szélessége sincsen, csak hangerősség szerinti változása. A költők legtöbbje két dimenzióban dolgozik. Tán legjobb példa erre Petőfi. Rubens szinorgiájával pompázik, azonban érzései magasságban, előre rohanásban robbannak szét. Ebben is van monumentalitás, csak kevesen érnek erre a fokra, azért van annyi szürke lírikus. A három kiterjedésű költői látás általában nyugodtabb termésben éri ki magát, mintha a harmadik dimenzió súlya is ránehezednék ; azonban a kialakuló tömbök alatt annál nagyobb a feszülő erő, s együttes hatásában ezért fenségesen lenyűgöző. Ilyen pl. Arany, Mécs. Harsányi is ebben a stílusban alkot ; Miklós Jenő Hattyúdaláról írt kritikájában van egy nagyszerű ilyenfajta hasonlata. A dráma tárgya Shakespeare utolsó napja : hogy birkózik a britt óriás a köznapisággal ? Harsányi egy hasonlattal szemlélteti a gondolatot : „Tessék elképzelni, sikáló-súroló asszonyok takarítják a dómot. Vizes dézsa, söprű, súrolórongy, szalmacsutak, kőporos fatál, térdig felgyürkőzött mezítlábas némberek és szennyeslé-tócsák a márványon. Maga a megtestesült köznapi rútság. De fölöttük a dóm roppant üvegablaka él még, és az ablak az alkonyat utolsó sugaraival mégegyszer átszűri magán a világot, a napot ! Azok a rút köznapi dolgok rendre színes csodák szépségévé nemesülnek általa. A vizes dézsában mintha bíborcsigák százait dobálták volna ; a söprűt mintha a Kékbarlang vizébe mártották volna ; a súrolórongy ragyogóbb zöld, mint a próféta turbánja ; a szalmacsutak naracs-csendélet ibolyával ; a kőporos fatálban zafír-gulákon opálok játszanak színt ; a mezítlábas némberek egy egész paradicsommadaras múzeumot öltenek magukra, és a szennyeslé-tócsában összefolyik a lánghullámú bor topáza és bikavére. Ezt kellene cselekednie Shakespeare dóm-ablak lelkének,