Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1934

26 mikor a hétköznappal beszél, hogy fölibe magasodjék". Minő valóságos testet öltött stílus ! Nem önmagáért, virtuozitásból, hanem mert csak ebben a hármas szétterülésben nőhet életté az író gondolata. Ez a fajta stílus nem való mindenki tollára, mert könnyen tulburjánzik, és rákos daganattá lesz, és maga Harsányi se tud tőle mindig szabadulni. Vannak túlságosan agyonhalmozott mondatai, melyek már átkerülnek a könnyen érthetőség határán. Pl. mikor Wilde-ről írja : „Mikor az ember először találkozik Wilde-dal, azt hiszi, ugyanazt cselekszi szellemi vitustáncot járó előkelő naplopóival és kimondhatatlanul üreslelkű, törikszakad szellemeskedve gágogó szalon-libáival, amit annak idején Swift cselekedett a Genteel and ingénions conversations-ban, mikor a léhűtő angol társaság mindenáron való esetlen szellemeskedni akarását a pellengérre állítók hóhérian kegyetlen mosolyával kicsúfolta". Buja pompájú nyelve költői műveiben szelídül valódi szépséggé, művészi anyaggá. Prózájában vadul hánykolódik, mindig túlcsap lelke peremén. A költészet, a ritmus gátat vet ennek a szertelen áradásnak. Nem köti le, színpompáját se ködözi be, azonban harmóniába olvasztja a a belső tartalommal, hogy bátorságosabban gyönyörködhessünk bimbót fakasztó szünetlen frisseségében. így teremnek azok a képei, melyek nem a dimenziók átfoghatatlanságával, perzselő tüzükkel ejtenek meg, hanem szelid fényükkel, tavaszi melegükkel, bársonyos színükkel, emberlélekből fogant emberközelségükkel. Igaz, kézzel most se lehet érinteni őket, azonban ez már a művészi szép érinthetetlensége miatt van. így rajzolja meg László szerelmét Ondimur iránt, melyet saját magától óvni „annyi volna, mintha a naptól óvnál bárányfelleget, Mely fénysugárt vet lenge fátyolára, És bíbor csókot csókol ködhabos havára" (A tölgylevél, II. 20.). Milyen bájosan romantikus stílusfodor ez, meg. pl. László útja Erdélybe : Hatszor is telt a hold azóta ; Egy esztendőnek eltelt a fele ; Harmat helyett köd hull virradóra, S lombot sodor az ősz rideg szele. Elszáll a fecske, szárnyat bont a gólya, Hűs már a fészek, dérrel van tele, S a vén fatörzsek — bársonyos mohával — Köntöst szabhatnak télapó fiával. (A tölgylevél, II. 42.) Harsányi írásaiban a próza és költészet tökéletesen kiegészíti egymást. Az előbbi az alkotó nagy célkitűzéseit körvonalazza meg nem alkuvó elvekkel, a költészete pedig művészi megoldása élete nagy eszményeinek. És az se véletlen, hogy írói hivatása és költői munkái az egy Az atyamester kivételével tradédiában oldódnak meg. Eletét az igaz, jó