Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1934

20 tárultak szélesebbre, semhogy arányosítani tudná népe hivatását a valósággal. Ellák bíráló föllépése csak befejezi a meginduló katasztrófát, mert apja már akkor ránehezül fajára, mikor fia még nem érezhette az aránytalanságot. Ép ebben rejlik a tragédia, hogy Ellák szembeszállása a már megindult, történelmet erjesztő erők ellen ágaskodik. S az Harsányi művészete, hogy ezt a belső Atilla-katasztrófát emberekre bontja szét: Ellákra, Hildegundra s még apróbb gyökerekre Rékában, Sillóban. Nem a főhős aktivitásának fogyatkozása ez, inkább az Atillában felgyülemlett erők természetes megoszlása, másrészt a szükségkép keletkező reakciók támadása, mely a feszültség levezetéséhez szükséges. Ez követeli egyúttal a dráma nagy horizontú hátterét is, melyből az erőknek ki kellett nőniök, mert belegyökereznek minden hunba, hogy pusztulásuk is olyan magasra csapó legyen, mint a puszták titkos távolsága, honnan Atilla-végzetüket magukkal ragadták, s vele sorsukat megpecsételték. Méltó a drámához, Harsányi költői szemléletéhez, ahogy kifejleszti Hildegundban a gyilkosság szándékát. A közvetlen motívum nem az apjáért, anyjáért, testvéreiért való bosszú, bár ez is belejátszódik. Az események borzalmas fordulóját szerelme idézi elő. Nem sokat időzik a költő ennek az előkészítésénél, készen hozza azt magával Hildegund, s amikor összetalálkozik Ellákkal mások előtt vagy négyszemközt, éreznie kell, hogy a szivük nem változott, azonban a körülmények másként alakultak, s Ellák a hun jövőért feláldozza magát s Hildegund szerelmét is. Ezért és Hildegund forró szenvedélye miatt a költő a nőben magában hagyja érni az érzést, s tudja is, hogy ennek a megoldásnak Hildegund részéről a cselekvésig kell erősödnie, mert a véres leszámolás nem lehet Ellák tette. Egyénisége, igazságtudaía csak Hildegund vak szenvedélyén át csaphat ellenséges támadásba, akkor se szerelméért, hanem nemzete igazságáért. Ezért nélkülözhetetlen tényezője a drámának Hildegund. Azonban nála is. mint a többinél, belül megy végbe az indulatok dulakodása a nélkül, hogy végzetes tette megokolatlan lenne. Ennek a belső érésnek csak az utolsó jelenete történik a nyilt szinen: Hildegund készen van a gyilkosságra, de mégis ideges. Hozzá akar szokni a vér gondolatához, jogcímet keres az ölésre. Mikor aztán magukra maradnak Atillával az ágyasházban, ezért makacskodik, hogy ura a katalaunumi holtak csatájáról meséljen. S mikor Ellák belépésére félbenszakad a történet, szinte eszelősen követeli : „folytasd, folytasd ! Most ! Halottakról, vérről. .. vér ! A holtak ölnek, Az eleven fél... Fél ! Catalaunum ! Irtózni akarok ! .. . kell ! ... jó az ... folytasd !" (III. 5.) A történet végén lélekkel, testtel benne él Hildegund a tervében, megvan benne a lelki alap, a feszültség, a szenvedélynek indító, nem mérlegelő foka : „Hát a holtak ... is bosszúért lihegnek ? Most értem már a látomást. "Való volt hát, itt voltak, hét véres tetem üvöltött bosszúért. (A tőrt fölragadja, s vakon Atillára támad)." Atilla a katalaunumi