Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1934

11 Harsányi nagy szépségfelfogó erejének idegen marad. Az Isten vára azonban mindenestül magyar. S ennek az ősmagyar szépségnek a szeretete, esztétikummá művelése az, aminek varázsától nem tud szabadulni. Harsányi legtöbbet cikkeivel, kritikáival, tanulmányaival adott nemzetének. Mégsem a mindennapi újságírótípus, nem is hivatásos műbíráló, színházi rovatvezető. Mindegyiknél több : a magyarság elitje, akinek szellemi, faji horizontja nemes, magas, széles ; az emberiség kulturális határaival érintkezik a nélkül, hogy valamit is engedne nemzeti értékeink megbecsüléséből. Hatalmas irodalmi, művészi, történelmi ismeretévei állandóan összehasonlítást von a mi s a külföld haladása közt, hogy emeljen. Azon kevés újságírónk közé tartozott, akinek a hivatása művészet, sőt nemzeti művészet ; akinek intuíciói, témái, kompozíciói, új beállításai vannak a nemzeti élet számára, aki együtt alkot fajával olyan meggyőződéssel, hogy tanítvány-nemzete nagy életre hivatott, s az ezer év alkotásai a biztosítékok, hogy hitében nem csalódhatik. Cikkei olyan ember írásai, akinek komoly fejtegetéseiben magunkat olvassuk, magunk tartunk ítélőszéket megalkuvásainkon. Aktuálisak az írásai, mert életünkből nőttek ki, s röntgenképei bensőnknek. Hiányoznak belőlük a napi szenzációk, mert egyéni életünkben vannak ugyan nagy törések, s ezek tragédiák vagy ünnepek, szomorúságok vagy újjongások, de semmikép se arra valók, hogy enervált idegek pillanatnyi ingerlését szolgálják. Ezért nem tartozik egy irányhoz sem, az ő hivatása egybeesik a nemzetével, egy az írói, művészi hitvallásuk, csak az övé tisztább, biztosabb. Másrészt mindig határozott és elfogulatlan ítéleteiben. Ahogy pl. Kaffka: A révnél, Szabó: Az elsodort falu köteteit elemzi, egyik sem a hivatásos, katedrás bírálat magasról nézése, mely nagyon gyakran a priori elvek szerint mérlegel, keretet, hőfokot, színvariációt, vonalkompozíciót írva elő. A szépség életét keresi mindegyikben, s gyönyörködve szürcsöli, mikor előpatakzanak, azonban visszariad mindkét író elfogultságától, erőszakolt beállításától, beidegzett torz látásától. Mennyire más, ahogy Zempléni Árpádról emlékezik ! Osztatlanul élvezi benne a szépség boldog ifjúságát, melynek Zempléni szerint is egyetlen célja van : hogy éljen, éljen és éljen ! El magában, magáért és mindnyájunké. Harsányiban hangos a tudat, hogy az igazi egyéniség mindenki fölött van és mindenkié ; a típus köztünk nyüzsög, ordít, hogy senki se figyeljen rá. Témái mind monumentálisak úgy, ahogy Komáromi könyvéről, az Esze Tamásról írja. Nem terjedelmük szerint, szétkenve, hanem elgondolásukban, ahogy maguktól nőnek a nemzet szélességéig. Bármennyire aktualitások, messzebbről sűrűsödik össze mondanivalója, hogy az újság tiszavirág életével befejeződjék. Éppen az a jelentőségük, hogy nincsenek a mához, holnaphoz kötve, mindig „az Idő, az örök kortárs, válogatósabb, keményebb bíró" elé valók.