Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1934

12 A Színházi esték bírálatain különösen érezni, hogy az Ellák szerzője írta őket. Az olyan ember szemével nézi végig az előadást, aki él a darabot. A Bizánc, a Nagyúr nem a dráma hagyományos mérőléceivel fölmért színházi ismertetés. Mindegyik hangsúlyozza, hogy írójuk maga játssza, éli az eseményt, érzi annak túlfűtött izgalmát, hatalmas megindulását, szétterülését, görgeteges rohanását, s magában sajog a megérzés hol kevés a grandiózus összetornyosuláshoz az indító erő, hol dolgozik a szerző hangulat-, fényhatásokkal, hol hagyatkozik a múltból belénk ivódott történelmi levegőre, mikor viszi, menti át a drámát a szinész művészi játéka s a közönségnek történelemmel telítődött lelke az alakítás hibáin, elcsúszásain (pl. a Bizáncban a császár törvényt ül a népen, holott csak az udvar a bűnös ; A nagyúrban Atilla „drámai vétsége semmi. Nem bukik, csak a végzet nevében dönti le egy asszonyi tűszúrás" stb.). Színházi beszámolóinak van egy jellegzetes vonásuk : elsősorban a költővel, művével foglalkozik és csak odavetve a színpaddal, színésszel, ahol, akiben az előbbiek élete lepereg. Mindegyik beszámolója egy-egy rövid tanulmány Shakespeare, Molierè, Shaw, Voinovich, P. Ábrahámról és darabjaikról. Megjegyzései nem színházi érdekességek, hanem a dramaturgia történetében értékes hozzászólások, a problémák továbbfejlesztései. Mennyire életté elemzi Shakespeare eszményi világát, a bájos törékenységért való rajongását, honnan a Vízkereszt Violája száll ki a habokból ! S ahogy mindezt elmondja ! Aki olvassa, maga is érzi, hogy ezt írta a drámafejedelem, s így kellett volna játszani ; vagy Környei Paula azért volt pompás, mert ilyen Violát álmodott Shakespeare a maga vaskos idejében. — Harsányinak nincs is szüksége, hogy sokat foglalkozzék a színészekkel. Hiszen az író teremtő műhelyének életrekeltésével megadta a lehetőségeket, ahol a színészeknek élniök, mozogniok kell, s a kritikus elsőrendű erőkről ír, akik művészek. Mert csak ilyeneknek jár ki az elismerés. Sohasem a starnak bókol, mindig az érdemnek hódol. Kevés ismertetése van, mely csupán a színésznek szól, mégis amikor Odry Hamletjét elemzi, remekel a mimikus művészet méltatásával. Esztétikai elve : csak az művészet, ami él. S Odry avval lesz a szinész tökéletessége, hogy éli a játékát, s végigéleti a közönséggel. Se több, se kevesebb, amit erről a színészről mond, de magasabbra nem emelhette volna a játékát, mely „egységesen folyó egész; nem bomlik mondott és szavalt, aláhúzott és alá nem húzott részekre ; elindul, fejlődik, nő és dagad, de nem csattan ki belőle hangos észrevétetni akarással semmi ; sem jelenet, se monológ ; mert nem játék, amit csinál, hanem végigélés." Harsányi hódolása a művésznek a művészt megillető értékelése : az egyenrangúnak szabad, bátor társulfogadása, aki Odryban a maga tragédiáinak érzékelhető valóraváltóját szereti, tiszteli (vö. III. Richárd).