Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1914

26 szítési motívumok nem vezethetők le logikusan abból az épülettagból, amelyből kifejtőznek, az épülettag jelentőségével semmi szoros kapcsolatban nincsenek. Így a renaissance díszítésnek az alaptörvénye nem a logikában gyökeiezik, hanem a finom esztétikai megérzésekből, a teremtő fantáziából fakad. Vegyük például a herceg Eggenberg-féle ház loggiás udvarán levő szószéket. Semmiféle súly- és erőtörvény nem kivánja a gerezdes szószék körüli díszítést. Logikailag egyáltalán nincs megokolva az a szalagos, gyümölcsös, eleven mozgásban levő tiszta faragású kőkeret. Nem is a logikai elvnek köszöni létét, hanem a kőfaragó mester teremtő fantáziájának, alkotó kedvének, a díszítésben dúskálkodó hajlamának, szóval esztétikai megérzéseknek. Ez felszabadítja a művészt a megkötöttségből, a szigorú korlátokat áttöri, a művész egyéniségét érvényre juttatja s ez a dekoratív iránynak nagy hasznára vált. Mert mig a logikusan tervező klasszikus vagy középkori művész határozott alapformához van kötve, addig a renaissance mester szabadon és függetlenül választja legkedvesebb motívumait, s csak a jó ízlés törvényeit tartja szem előtt. Ez az oka, alapja annak, hogy míg a görög művész az oszlopfő kiképzésében megelégedett a három, dór, ión, korintusi alapformával, addig a renaissance művész ezrével termelte s alkalmazta a legfestőibb alakzatokat. Ez a művészi szabadság érvényesült az egész vonalon, de különösen az iparművészet térmékein s a találékony művész előtt az élők és élettelenek világában a motívumoknak szinte végtelen sora tárult fel az összes elgondolható feladatok díszes megoldására: A régi Róma maradványai itt is csak mintát és újjmutatást szolgáltattak. Megszabták az ízlés határát, mértékét, de működésében nem zavarták. Elég egy kis összehasonlítást tenni a múzeumban őrzött római és XVII. századbeli sírkövek közt. Ráismerünk a mesterre és tanítványra, de a tanítvány tovább fejlesztette örökségét. De nem is ebben a függetlenségben van a kiválósága a renaissance díszítésnek, nem is a motívumok szabad megválasztásában és alkalmazásában, hanem abban a szellemi szabadságban, amellyel terveznek — a vonalak lendületében, ebben van örök érdeme, értéke. Szépek a gótikus díszítések is, de nem gyakorolják azt a varázsos hatást, azt a megvesztegető bájt, mert mig ezek a számító észre és a körzővel dolgozó, szabályos méréseken felépülő geometriára építenek, addig az életet sugároz magából, a művész érzésvilágából, lelkének mélységéből fakad s bearanyozódik képzeletének gazdag ereiből. Hangoztatjuk, hogy kultúrvárosban élünk, s vájjon hányan tudják ezeket leolvasni a belváros házairól. Pedig a művészek lelke megértésért sóvárog, az épületek szépséget, ízlést sugároznak s mi csak elmegyünk mellettük, anélkül, hogy tudomást szereznénk róluk. Kőtömeget látunk, nem látjuk rajta az alkotó, a rendező kezemunkáját, intuiciós lelkének vetületét. Mivel nem új, figyelemre sem méltatjuk. Mennyi finomság a szerkezetben, arányokban, mennyi kedvesség, báj a díszítésben, mennyi méltóság az egyszerűségben, mennyi hangulat egy kis jól elhelyezett erkélyben, mennyi szellemesség a kapúzat kő-, fa- és vasmunkáiban, mennyi egyéni erő, tehetség egy-egy házban.