Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1910

20 meg kellett győződnöm. A hangjuk az egy cseppet sem kellemes, de ügyességüket, éleslátásukat nem tudtam eléggé csodálni. Más mulatság híján, igen sokszor velük mulatoztam ; kenyér, kétszersült darabkát dobtam a hajófaráról a csavartól habzó tengerbe, s ők mint a villám, ugy csaptak verekedve reá s egy pillanat alatt ki volt halászva. Kifogtak minden fortélyomon és kifáraszthatlanok voltak. A sirály a levegő madara, alig ereszkedik a tengerre, de azért ez sem volt elhagyatott, ott úszkált a megszámlálhatatlan réce és egy kedves balatoni ismerősöm, a vöcsök, kicsi fiaival. Bent a vizben szintén élénk volt az élet. Hogy mi minden úszkált ott, ki tudná elmondani. Még annak a pirossárga, vizirózsát formázó s majdnem a tenger szintjére emelkedő jószágnak sem tudtam a nevét, amelyet pedig szokatlansága miatt annyiszor megbámultam. Ismerősöm csak a halak sirálya, a delfin volt. Nagy csapatban kisérik a hajót, törtetnek, közben-közben nekirugaszkodva nagyot ugornak. A hajó megemészthető hulladéka nem megy veszendőbe, sirálynak, delfinnek pompás az étvágya és kitűnő a szeme. Két izben bálnával is találkoztam. Első alkalommal nem tudtam, hogy mi lehet az a fekete, mozgó tömeg, mely időnként eltűnik. Bálnára, tekintve hogy hajónk és a tőlünk alig két kilóméternyire levő part közt volt, nem is gondoltam. Ugy szerettem volna, ha üldözőbe vettük volna, de megmagyarázták, hogy a norvég partok mentén a bálnát törvény oltalmazza. Az állatvilágnak ismerője bizonyára más szemmel, más érdeklődéssel nézte volna az ezernyi és ezernyi mozgó életet, engem csak a különlegességek érdekeltek, csak ezeket vettem észre. A legkülönlegesebb, a legsajátosabb pedig itt a fény éô szin. A varázsnak e kettő a kiapadhatatlan forrása. A napsugár nálunk világít, fent északon szinez. Nálunk megvilágítja a tárgyakat, hogy lássuk anyagukat, körvonalaikat, ott fent elnyeli az anyagot, a körvonalakat és nincs más előttünk mint fényben rezgő szin. Többször is megyfigyeltem, ha egy-egy szigethegy mellett elmentünk: közvetlen közelről bizony kopott, szürke, viharvert volt az oldala, némi kis távolságból nézve pedig nem láttam mást, mint áttetsző, éles körvonal nélküli violává erősen átitatott szinfelületet. A tenger szinével, helyesebben mondom, fényével nem tudtam betelni. Mielőtt még az örökös nap területére értünk, e fény volt az, amely egyetlen egy napon sem engedett éjféli egy óra elő:t lefeküdni. A nap nyugtával beállott szürkület, amely csak egy-két óráig tart, mert a nap csakhamar újra felkel, látszólag a tengertől kapja fényét; szinte láttam, hogy löveli a tenger vize, a tengernyi folyékony opál, foszforaszkáló fényét. Mikor balfelől megpillantottuk a Lofot szigeteket, már javában Norvégia legértékesebb vizein, a tömeges halászat gócpontjain jártunk. Ter-