Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1879

6 lélekben, söt nevetségessé válik. Ha a fenség jellegével bír a vihar, mely a százados tölgyet földre teriti : ugy visszatetsző, ha gyenge csemetéken mutatja meg pusztitó erejét. Nevetséges ha : „Parturiunt montes et nascetur rídículus mus." A hirtelen, váratlan mozgás, melynek okát nem tudjuk nyugtalanit, rémit; pl. sötétben a széltől ingatott ruhadarab, vagy a vízben visszatükröződő tárgyak rezgése. A hang is fontos tényező a természet tárgyainak aestheticai méltatásánál. A mi hangot ad, az él, tehát már rokonszenves jelenség ; ha hangzásában szabályosságot s mégis változatosságot mutat, gyönyörködtet ; ilyen a zenében az ütem, dallamosság stb. Az absolut csend-a halál, azért az üres, puszta hangtalanság a lélekben félelmet, irtózatot kelt, keblünk elszorul, mert e siri csend a halál rémitő képzetét juttatja eszünkbe. Innen van, hogy az éj órában még a távolból jövő kutyaugatás, sőt az óraütés is rokonszenvesen hangzik felénk, mert a egyedüllét nyomasztó érzésétől szabadit meg bennünket s azon vigasztaló tudattal tölti el keblünket, hogy még nem halt ki körülünk az élet. Az erős, éles hang kellemetlen, mert idegeinket túlságosan ingerelve bántja. A hangok zűrzavara, a lárma kábitó, mert folytonosan más és más hangok ütvén meg füleinket, hiányzik benne a szabályosság, idegeinket fárasztja, mert folyton uj meg uj benyomásokkal terheli s igy eltompitja. Gondoljunk csak a vásár siketitő és zavaró lármájára, s igazolva fogjuk találni a mondottakat. Az egyhangúság unalmas, mert ugyanazon benyomások irányában érzékeink végre elvesztik fogékonyságukat s rugékonyságukat ; lelkünk elzsibbad, álom nehezül szempilláinkra, bágyadtság fogja el tagjainkat s önkénytelenül bólintgatunk s integetünk a jó Morpheus atyának, hogy fogadjon bennünket egészen gyengéd karjai közé. Az egyhangúság ezen hatásából magyarázható az édes anya egyhangú altató dala kisdede felett, a folytonosan zúgó patak, vagy a vizesés álomra hivó szózata. Hosszan tartó ugyanazon hang is unalmas, sőt a körülményekhez képest borzalmas, milyen pl. a kutya vonítása vagy a szél zúgása, mely láthatatlan erejével ablakainkat rázza, vagy, mintha ránk akarna törni, ajtónkat zörgeti. A folytonosan emelkedő, emellett tartós hangban van valami fenséges, de ha láthatatlan erőből ered egyszersmind borzalmas is. Legjobb példa erre az ég zengése, mely a lassú morajból folytonos fokozással hosszan tartó hatalmas dörgésbe megy át, mig egyszerre az eget és földet megrázó csattanás hangzik füleinkbe, mire a természet egyszerre hallgatagságba merül, mintha csak időt akarna engedni, hogy elgondolhassuk ama hatalmas, de láthatatlan erőt, mely előbb sziveinket megremegtette. Hangképzeteink közt nincs mértékünk, melyet erre alkalmazhatnánk, innen az égdörgés fensége ; de minthogy láthatatlan azon erő, mely ezt szülte, egyúttal félelmes és borzalmas is ránk nézve. Mily végtelen árnyalatokban találjuk a természetben a légmozgást eléggé ismeretes. A kedves zephir susog ; a szellő leng ; a szél sivit, zúg, morog ; a vihar ordit, üvölt ; az orkán szaggatott hangjai dühöngnek, szilaj mérgökben tombolnak. Ezek aestheticai érzelmezését kérd-