Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1879

4 Vannak azután olyanok is, kikről nem mondhatnók, hogy érzéketlenek a művészet kincsei a remekmüvek iránt, inkább ezeket nagyon is nagyra, sőt tul is becsülik ; órákig elmerengnek Rafael Madonnája előtt, gyönyörködve szemlélnek egy németalföldi tájképet, a legnagyobb lelkesedésbe törnek ki a Laokon csoportazot előtt, a legnagyobb gyönyörrel telnek el Liszt remek játéka alatt : mig a természet müveiben jelentkező szépségeket figyelmen kivül hagyják, vagy ha észre veszik is, nem tudnak magoknak számot adni az érzelmekről vagy hangulatról, melyet a természet szépségeinek látása kelt bennök. Azért rövid fejtegetésünk során a természet nagyszerű templomába vezetjük különösen fiatal olvasóinkat, a kiknek szivök és fejők még tiszta s igy fogékonyabb a természet szépségeinek élvezetére ; feltárjuk előttük a természet nagy könyvét, hogy tanuljanak abból olvasni, meg levén győződve arról, hogy benne gazdag forrását találják a szépnek, hosszú sorát az aestheticai érzelmeknek s ezek által keltett valódi gyönyörnek. Ugy hiszszük nem teszünk felesleges munkát, ha fiatal olvasóink szemét az iskola szük falai közül a nagy mindenségre irányitjuk, annál is inkább, mert izlésök fejlesztésére, kedélyök nemesítésére és látóhatáruk kiszélesítésére akarjuk e néhány sort szentelni, mintegy természetes kiegészitéseül azoknak, a melyeket az iskolában, különösen költészettani fejtegetéseink folytán néha elmondottunk. Fejtegetésük célja szolgáljon egyúttal mentségünkre a túlságos gyakorlati irányért, mint a melyet helyesebbnek tartunk az ifjúságra nézve az elvont elméleti szabályoknál. Voltak ugyan aestheticusok, a kik egyoldalú felfogással, az emberi szellem túldicsőitésével csak ennek müveit tartották szépnek, mig a természettől minden szépséget el akartak tagadni, Ezen nézet ma már lejárta magát s mindenki elismeri a természetben jelentkező szépséget. Volt azonban olyan idő is, midőn ezt nemcsak elismerték, hanem tul is hajtották. Az ókor népei a természet szépségeinek homályos és titokszerü érzelmeit mythologiai alakokkal személyesítették. A mythologia varászkörébe volt vonva az egész természet, mert a régiek isteneinek, najádjai- és nympháinak, tündérei és manóinak a természet szépségiből eredő homályos és titokszerü érzelem adott léteit és egyszersmind költői felfogást. Bennünk is feltámad a szép természet látására ezen homályos érzelem, a nélkül azonban, hogy mi azt személyesitenők. Mi nem hiszünk már Pánban az árkádiai erdők istenégébe, ki az árnyas völgyekben csatangolva hívogatja magához és édesgeti a tánckedvelő nymphákat s a kik legott lesietnek hozzá mulatni a bércekről a hüs csermely partjaira ; de annál mélyebben érezzük az erdők sűrűjének otthonias és ünnepélyes csendjét, a melyet csak egy-egy csevegő patak táncolva lejtő habjai zavarnak. Mi nem hallgatódzunk esténkint, mint a mänali pásztorok Pán furulyájának mélabús hangjai után, hanem e helyett az esti csend kelleai3s nyugalmát érezzük, keblünkben, s az is-