Zeman László: Gymnasiologia. Az eperjesi Kollégium és áthagyományozódásai (Somorja-Dunaszerdahely, 2003)

Wallentínyi Samu: Petőfi

Wallentmyi Samu: Petőfi tunk-e, hogy ő hajlandó volt magát korlátlanul átadni az érzelmek ér­zelmének: a szerelemnek, hogy belseje mintegy felrobbant ilyenkor. Ez a magyarázata annak, hogy Petőfi a maga végletes érzelmeivel, ha­talmas szemlélő erejével, gazdag képzeletével olyan csodálatos fény­be vonta, szivárványos égbe állftotta forró szerelmének imádott alak­jait s különösen szép hitvesét: Szendrey Júliát! Költészetéről köteteket frtak össze és még fognak is, oly gazdag, oly szfnes, oly értékes ez a költészet. Legfőbb motívumai: a múlandó­ság, a szabadság, a hazaszeretet és a szerelem. Petőfi a boldogsá­got kereste, és először a földi, véges világban nézett körül. Az embe­rek között, akik megérteni nem tudták, a kritikusok között, akik nép­költőnek, póriasnak tartották, és egyebet nem láttak meg benne. E véges világban kereste az élet értelmét, a célt, amiért élni érdemes. A látható értékeket akarta megfogni. Az ész, az értelem erejével akart az élet nagy titkaiba behatolni. Érteni és tudni akart. Valóságo­kat megragadni, és mikor ezek után nyúlt, látta, hogy a valóság csak arra való, hogy legszebb álmainkból felriasszon, látta, hogy oly rövid, oly semmi minden. A múlandóság uralkodik a világ felett. „Elhull a vi­rág, eliramlik az élet”. Petőfi csalódottnak érezte magát, mert a bol­dogságot nem magában, hanem a rajta kfvül eső világban kereste. Nem tudta, hogy minden csak addig szép, mľg meg nem ismerjük, nem tudta, hogy boldogságnak azt szoktuk nevezni, amit még nem is­merünk. Minden megismerés álmokat rombol össze. A forrongás évei voltak ezek nála. Petőfinek el kellett hagynia ezt a fényes világot, hogy egy más tökéletesebbe emelkedjék, az önmaga világába. A világ mindig ugyanaz volt: szürke, kopott és egyhangú, szépség csak az benne, amit a saját lelkűnkből hozzáteszünk. Mi bennünk van a szép­ség, bennünk: a lélek csodálatos műhelyének a mélyén, ahol a színe­ket festménnyé, a hangokat dalokká formáljuk. A szépség a lélek mé­lyén lakik, és elsősorban a művész, a költő lelkében! A világ szép lesz, színes és gazdag, mert szépséget, színt és érzelmet ad neki egy nálánál nagyobb hatalom: a költő lelke! Milyen szépnek, színesnek látjuk ezt a földi életet, a nagy magyar Alföldet, a szenvedést Petőfi lelkén keresztül. De nemcsak az Alföldön, a rónákban szunnyadnak rejtett szépsé­gek, hanem az emberek lelkében is! 95

Next

/
Oldalképek
Tartalom