Zeman László: Gymnasiologia. Az eperjesi Kollégium és áthagyományozódásai (Somorja-Dunaszerdahely, 2003)

Élménycserkészet

Élménycserkészet

nünk a szerzőnek ama ténymegállapításával, hogy amikor 1945-ben újból megindult a csehszlovákiai cserkészmozgalom (igaz, csak szlovák rajok alakulhattak...), „szívesen fogadták az egykori magyar cserkészcsapatok neveltjeinek közreműködését, és ezek mint tisztek igen jól beváltak” (135).

Az ankét hét „szakaszát” tekintve e helyütt az elsőből kívánunk kiindulni, amely „Az egyesületi és az élménycserkészet” megtárgyalása volt. Szerényi Ferdinánd dr. (Ungvár) a cserkészet legbelső lényegeként határozza meg az egészséges élményt és önálló tapasztalatot, a „friss erdei cserkészést”; „Az élménycserkészet vezeti el a cserkészt Istenhez, ez ad aktív nemzeti erőt, és ez teszi a szociális emberi haladás s a nemzetek közti testvériség dolgozójává” (86). A vitában ugyanezt ismétli Fábry Viktor olyanképpen, hogy „A cserkészet minden felekezet fiait közelebb hozza egymáshoz, és a természet közvetlen megmutatásával élménnyé teszi a fiatalságban az istentudatot” (91; a fentiekben mindenütt a közlemény-jelentés szövegét idézzük - Z. L). Lehet, ma kissé másképpen fogalmaznánk, de egyről van szó: a természet jelentőségéről az ember életében és az emberi kapcsolatok formálásáról általa. Illetve akárcsak metaforikusán a kanti csillagos égről fölöttünk, s arról, ami közben minket önmagunkhoz és egyben a másikhoz köt, eszméről, amely a cserkészet létalapját képezi (s amely ma, környezetünk pusztulásakor a mindennapok követelményeként jelentkezik...).

Hogyan is írja S. L. naplójegyzeteiben a „gromosi” cserkésztáborban? - „A tábortisztás szín- és fényárban tobzódik. Sudaras, égnek szaladó fenyőfák szilluettjei mögül föllángol még utoljára a nap izzó korongja, (...) és azután lebukik a kékeslila hegyek mögé. (...) Ó, nincs szebb a csillagos égnél! így szép ez, innen az égbe roskadt fenyőerdő nagy tisztásáról. Városban, szűk falak közt elveszti varázsát.

(...) Lobogó szemű csillagok, a Kis Göncöl, a Fiastyúk és a többi; magas, méteres lángok csapnak ki az erdőperem hátsó ívéből, s megvilágítják a tűz köré sereglett fiúk alakját. A lángoló, ropogó, sercegő tűz bíborba festi a fiúk arcát, és egybe forrasztja őket. Kicsordul ajkukon az örökszép magyar dal. Egyik vidám nóta váltogatja a másikat, majd felsírnak a panaszos, jajongó, régiveretű kurucnóták. És felzúg a szlovenszkói regöscserkészet dala is: » Ki tanyája ez a nyárfás?« (...) Az összedobbanó szívek mindegyike érzi: egy Atyának

136