Zeman László: Gymnasiologia. Az eperjesi Kollégium és áthagyományozódásai (Somorja-Dunaszerdahely, 2003)
Schöpflin Géza Hviezdoslav-fordításához
Schöpflin Géza Hviezdoslav-fordításához szavakat rövidebbre metsző módszere (az elöljáró vagy a képző elhagyása, a képzés módosítása, szófaji átváltása stb.)- A fordítás az eredeti nyelvének ilyen irányú feszítettségét, költőiségét mértéktartóan, azaz a magyar nyelv és a magyar költői nyelv adott fejlődésének szakaszával összhangban adja vissza. Jellemzőivel egyezően alkalmazza a régies alakváltozatokat. Ezek legszokványosabb eleme az elbeszélő múltú igealak (átvevé, ismerék, rémülének), amely a rímet vagy a szótaghosszt biztosítva még a századforduló utáni lírából sem tűnt el; Schöpflin saját verseiből sem hiányzik. A többiekből a személyes névmási határozószó „é”-s formája tűnik ki, nyelvjárási és irodalmi használatként (véled; s jött a tavasz s a lakzi véle - Schöpflin 36; ezt a későbiekben említendő Tőzsér-Cselényi-fordítás is átveszi: Jött a tavasz s a lagzi véle, 46). Hasonlóképpen ékezetes a birtokos részeshatározó (őnéki), valamint a kérdőszócska (van-é). Olykor a tőhangzó nyúlik meg: isméri, ád, vét (vet). A delativusi és elativusi többnyire rímpozíciójú viszonyrag magánhangzója rendszerint zártabb, a népinyelvjárási, archaikus és költői szabályhoz igazodik - tündérvilágrúl, szeméből (de emellett a versbeszédben más funkciója is lehet, Vörösmartynál a vonóbul bot az egyforma hangzók monoton sorát bontja, s mint zártabb, erőteljes képzést kíván). A birtokos formák szinte kizárólagosan „i”-sek (kedvit; mesterid, lépti bocskoroknak). A magánhangzókihagyás mind a tőben, mind a tő és toldalék határán lép fel ( forg, zörg, dübörg; rejtgeti, hasgatja; elveszítői, taszítni; elvétve a tőzséri fordításban is megvan: hordnak). A szóközti határ kettőződő magánhangzójának „hiátusa” egyetemességében érvényesül (kétségb’esetten sistereg, rángatj’ a kantárt), de a pozícióban kieshet a toldalék, esetleg a szóvégződés is (késs' [késsél], tör’ [ik] sziklafal; Oly rövidek a regg’ órái). A belviszonyrag igazodva a beszélt nyelvi s egyben költői gyakorlathoz, mindenütt hiányjeles (házba’, hangulatba’). Egyértelműen a beszélt nyelv elemeként ismétlődik az „oszt”, amely ez esetben a párbeszéd folytatását biztosító, kapcsolattartó funkciójú (s nem transzformálódhat „választékossá"). A „mén” (megy ~ megyen) és „vón” (volna) használata úgyszintén kizárólag népi-nyelvjárási szintű. Vannak szóalakok, amelyek a költői nyelvnek is régebbi rétegeiből származnak - hajiokára, szándokát; esetleg hallszik. Egyszer-kétszer a felszólító módú tárgyas igealak nyomatékosító toldalékkal fordul elő (mondsza szépen). Általában nem ritka a tárgy be-103
