Zalabai Zsigmond (szerk.): Eperjes, Eperjes, te tünde, te régi. Vers- és képkoszorú a hetvenöt éves Zeman László tiszteletére (Somorja, 2003)

Es ül a fejdelem, nem ejtve szót...

De lelke mély gondokkal küszködik... Hisz a király is ember!

És elszéledvén tűnődése:

Hozzámászott a lusta unalom,

S legyezgetvén denevér-számyival,

Reá álmos, meleg szellőt vere.

Most megösmemi vágyván helyzetét, Tapogatózni kezdett csendesen,

És ülhelyét megnézte két kezével,

S ott földi epret éré mindenütt,

Amely a fák alatt terítve volt, Meghajlott szárán csüggve bokrosán; Érett bogyóit a szomjú király Magához vévén, epedése múlt,

S könnyebben várta a forrásvizet.

És a nap délutánra hajlott.

Kíséretéből az első csapat Amely először téré vissza - Elmondta, merre járt völgyön, hegyen, Mint vergöde át a bozótokon;

S elmondta, hogy forrásra nem talált A rengetegben.

Megjött a második, mely távolabb volt, Hozván bőséggel szomjoltó vizet;

10