Zalabai Zsigmond (szerk.): Eperjes, Eperjes, te tünde, te régi. Vers- és képkoszorú a hetvenöt éves Zeman László tiszteletére (Somorja, 2003)
Bélát pedig szépen leültették Zöld gyepre, zöld fák csendes ámyiban. Megült a fejdelem, s nem ejte szót.- Egy pár vitéz némán állott megette, Kit ott hagyott a többi őr gyanánt. - A szellő gyöngéd ujját érezé, Mely arcán simogatva elszaladt. Hallá felette a pintyek dalát, Kivette a rigó ugrásait, A fiatalok hajló ágain. Kezén pihent meg, a virágkehely Nedvével megrakodva visszatérő Serény polgára a köpünek; S eget, sem földet ő nem láthatta! Országában ő leghatalmasabb, És egy személyben legerőtlenebb. S miként az ülve játszó csecsemő, Egy lépést sem tehet botlástalan; Hatalmas nép fölkent királya, Gyámoltalan magában...! Ki országának fénye, napja: Magának éj, sötét, reggeltelen. A nép reá néz, ötét követi, O milliók léptének ád irányt, O - kit vezethet gyönge kisfiú. 9
