Zalabai Zsigmond (szerk.): Eperjes, Eperjes, te tünde, te régi. Vers- és képkoszorú a hetvenöt éves Zeman László tiszteletére (Somorja, 2003)
Vegyük el a csapást, miképp a jó napot, S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott! Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj, Hogy eiszéledsz, mint a pásztor nélküli nyáj...? Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött: Koldus földönfutó más nemzetek között. S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed? Megadta a remény, mivel kecsegtetett? Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél: Szivet cseréljen az, aki hazát cserél! Hol annyiszor vígan barátkozál velünk: A kerti hárs alatt úgy el-emlegetünk! És a szokott helyen szemünk gyakran keres, De széked örökre üres maradt... üres...! S ha koccan a pohár - míg a meleg szavak A bujdosók nevét éltetve hangzanak, - Nem hangzik össze jól, - csengése oly siket... Oh, hogyne volna az? - hiányzik a tied! Mén is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!? Minden szó és emlék búsan utal reád...! Bejárom a mezőt, a zúgó patakot, Hol ábrándos lelked gyakorta múlatott. 44
