Zalabai Zsigmond (szerk.): Eperjes, Eperjes, te tünde, te régi. Vers- és képkoszorú a hetvenöt éves Zeman László tiszteletére (Somorja, 2003)

Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat,

Hol ápoló kezed nem nyes, nem oltogat; Minden úgy elvadult, úgy elhagyatva van, Csak a vad természet munkál szabálytalan.

Ledőlt gyeppamlagod befútta a szeder, Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel,

Öreg szüléd, szegény, mit sem gondol vele. Te voltál szívének virága... öröme...!

Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb, Mélyen talált szivén beljebb vonult a seb; Mint a láng elsőben felcsap, s ha ellobog: Hamu fedi el az élő zsarátnakot.

Beszélgettünk,... ő is szólott, de keveset, - Kíméltem fájdalmát, s nem emlitém neved;

S mellette a bánat keserűn meghatott,

Hogy úgy kell tartanunk, mint aki már halott!

Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan!

Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;

Mert hosszú hervadás emészti azt a fát, Melyet nagy korában tesznek más földbe át.

S midőn hazánk felé a vándormadarak Hazádnak partiról majd visszaszállanak.