Vörös Ferenc (szerk.): Regionális dialektusok, kisebbségi nyelvhasználat. A 2005. október 20-21-i somorjai konferencia előadásai - A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 224. (Budapest-Nyitra-Somorja, 2005)
Vörös Ferenc: Adalékok a felvidéki személynevek areális névtanához
Adalékok a felvidéki személynevek areál is névtanához 137 lyebb összefüggések vizsgálatakor további areál is sajátosságra bukkanunk. Nemcsak az ezeréves közös államkeret, hanem a nagyfokú egyezést mutató külső nyelvi és kulturális hatások következtében lehetséges a magyar és a szlovák keresztnévkincs zömének metanyelvi párosítása. A névkönyvek persze egyiptomi, héber, görög stb. eredetet jeleznek, valójában azonban a közvetlen átadó zömmel mindkét nyelv esetében a latin, illetőleg kisebb mértékben a német és egyéb más élő nyelvek. Mindez úgy zajlik le, hogy az egyes nyelvek a maguk hangtörvényeinek, nyelvi szabályainak engedelmeskedve alakítják a nevek hangtestét. Talán nem véletlen, hogy a szlovákban és a magyarban nagy számban találunk olyan keresztneveket, amelyeknek a hangalakja nagyfokú hasonlóságot mutat. A téma kapcsán a szlovák-magyar viszonylatban neutrálisnak számító nevekről is feltétlenül szólnunk kell.' Anélkül, hogy ismétlésekbe bocsátkoznánk, ezekről is elég utalásszerűén annyit mondanunk, hogy létrejöttükben minden bizonnyal nagy szerepet tulajdoníthatunk a közös államkeretben eltöltött közel ezer évnyi időszak alatt lezajlott kölcsönhatásoknak. Az elmondottak akkor válnak egyértelművé, ha a magyar nyelvterületnek olyan kisebbségi közösségeivel vetjük össze a szlovákiai magyar névanyagot, ahol az állami szabályozás direkt vagy indirekt módon ugyancsak igyekezett korlátozni az anyanyelvhasználatnak ezt a szeletét. Erre - bár nem állnak rendelkezésemre az összevetéshez szükséges egzakt vizsgálatok - de mindenképpen alkalmasnak tűnik az erdélyi magyarság. Ott eddigi empirikus tapasztalataim szerint sokkal magasabb arányt képviselnek a magyar ajkú lakosság körében azok a nevek, amelyeknek nincs román metanyelvi párjuk. A szlovákiai magyarság körében ez a réteg kutatópontjaim tanúsága szerint az 1960-as években jelent meg, s részesedésük nem haladja meg a magyar ajkú lakosságon belül a 4-5%-ot. A szóban forgó kategóriára példaként csupán néhány nevet sorolok fel: Anikó, Boglárka, Csilla, Enikő, Ildikó, Réka; Attila, Csaba, Szabolcs, Zsolf, stb. Ezeknek magyar-szlovák viszonylatban nincs szlovák metanyelvi párjuk. 3.6. A szlovákiai magyarság keresztnévanyagának behatóbb vizsgálata további érdekes, csakis szláv mintával magyarázható sajátosságra világít rá. Közismert tény, hogy a tradicionális magyar névadást az is jellemzi, hogy esetenként a szülők az újszülötteknek több keresztnevet adnak. Napjaink jogi szabályozása Magyarországon és Szlovákiában egyaránt legfeljebb két keresztnév felvételét engedélyezi. A régiségben Magyarországon nem volt semmiféle korlátja annak, hány keresztnevet kaphatott a gyermek. Az egynél több keresztnév adásának hagyománya hazánkban mai ismereteink szerint nem régebbi a XVI11. századnál. Ennek a szokásnak a terjedése is, mint annyi másé, a felsőbb néprétegek felől halad az alsóbbak félé. A XIX. század első harmadában a jelenség terjedése nagyobb lendületet vesz. de megszaporodása a falvakban igazából csak az I. világháború tájékán veszi kezdetét. Tény, hogy a jelenség az egész magyar nyelvterületet jellemezte, igaz, nem terjedt ki minden újszülöttre. Az általam vizsgált korabeli felvidéki anyakönyvek is arról tanúskodnak, hogy a kettős vagy többes keresztnév adásának régiónként, sőt településenként is eltérő volt a divatja. A Felvidéken Trianon után alapvetően a katolikus anyakönyvek vitték tovább ezt a szokást. A keresztelő pap a XX. század végén néha még a szülői szándéktól függetlenül is élt vele, különösen akkor, ha az államilag anyakönyvezett névnek a Martyrologium Romanumban nem volt védőszentje.
