Simont Attila - Tóth László: Kis lépések nagy politikusa. Szent-Ivány József, a politikus é művelődésszervez (Somorja, 2016)

VIII. A kíváncsi gazda. Szent-Ivány szakirodalmi és szépírói munkássága, szerkesztői vállalkozásai

hang az előzőekhez képest Nyigri Imre nyúlfarknyi jegyzete a Népszavában, aki bár elismerte a szerző „fordulatos és kifejező erejű stílusát”, a „kedélyesség és a humor mesgyéin járó előadásmódját”, ám érthetetlen módon épp azt hiányolta írásaiban, ami a Zerdahelyi-novellák kétségtelen jellemzője, azaz hogy „a nép életének szörnyű mélységei csak ritkán rezdítik meg szívhangjait”.535 A korszak első, még Szent-lvány életében megjelent kortársi irodalomtörténeti összefoglalója Kemény [G.] Gáboré volt, aki enyhe túlzásai ellenére lényegében helyesen jelölte ki politikus-írónk novellisztikájának csomópontjait, amikor írásait olyan „drámai életképeknek” nevezte, „melyekben ősenergiák, csiszolatlan népi ösztönök szabadulnak fel”.536

Utaltunk már rá, hogy a Magyar írás mellett a Prágai Magyar Hírlap is több novelláját, tárcáját közölte Zerdahelyinek; ezek egyike-másika tematikailag-tartalmilag is gazdagítja azt a képet, melyet az Egy tőnek három fakadása alapján alkothattunk róla. Ami azt is jelzi, hogy Zerdahelyi/Szent-lvány szépirodalmi életműve némiképpen összetettebb - és műfajilag is változatosabb - annál, mint az eddigiekben megítéltetett.

Ilyen értelemben kétségtelenül kilóg Zerdahelyi legtöbbször rusztikus témákat boncoló, a vidék s a természetközelség vonzásában maradó, súlyos tartalmakkal teli, legtöbbször sötét tónusokkal rajzolt, komor hátterű világo(ka)t festő, „népies-patriarkális”537 novellái, elbeszélései sorából a Szeretek szomorú lenni...538 című tárcája. Pontosabban csak tematikailag tér el azoktól, mert ugyanaz a helyzet- és jellemfestő erő, ugyanaz az érzékenység íratja vele ezt is, mint azokat, azzal a különbséggel, hogy itt nagyvárosi - világvárosi - a környezet. Egy párizsi varietében múlatja az időt két, a nagypolitika és a világtörténések forgatagából néhány pillanatra kiszakadni kívánó férfi, egy pap és társa („nagy szál ember” - ő maga talán?, mindenesetre az önéletrajzi nyom, akár szépprózai munkái többségében, itt is útmutató lehet), akik „Most vették csak észre, mennyire kiestek minden más világból, és hogy követi őket nyomról nyomra a közéletnek ez a különös formája, amibe belesodródtak”. Az odakint hagyott világ idebent is kísérti őket, nem tudnak tőle teljesen szabadulni vacsoraasztaluknál sem, „mindig visszakerültek a nap problémáihoz”. A történet fordulópontján egy hölgy kerül társaságukba, akinek lénye a létezés egy másik, hivatásuk okán maguk mögött hagyott dimenziójába emeli át (vissza?) őket, egy másik világba, melytől egyre inkább eltávolodtak, ahol „Nem kell óvatosan kérdezni, nem kell gondolkodni a válaszon, hiszen olyan semmiségek mind”. A tárca egy pontján azonban - a lokálon végighullámzó szaxofonszóló hatására is, melytől „sűrűbb volt a levegő” - a történet szereplőivel hirtelen az olvasó is kiemelődik a maga mindennapos valóságából, és egy transzcendens erőtérbe kerül át. Melyből azután már a lány gyakorlatilag szokványos élettörténete, a vaskos valósághoz visszavezető sorsa és a tárcanovella tartalmi-formai szokványokon túllépni nem is kívánó lezárása sem tudja kizökkenteni Zerdahelyi írását. Sőt, az említett erőtérváltás egyúttal azzal a katartikus erővel is felruházza az opust, mely azt az ismert Zerdahelyi-novellák java közt képes tartani.

182