Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
78 Néphit, népszokás, népi vallásosság rönk-vagy csökhúzás szokásához csak annyit jegyeznék meg, hogy az a bizonyos (jelképes vagy valódi) fatönk, amit vagy a pártában maradt lányoknak kellett az utcán végighúzniuk, vagy a felvonulás szereplői tették ezt meg, nem okvetlen a meddőséget jelképezi, ahogy arra Ozogány Ernő egy, a „meddőséget jelképző csőkre” vonatkozó megjegyzése utal. A részletesebb taglalás nagyon messzire vezetne, de annyit azért megjegyzek, hogy a szakirodalom ezt a rítust inkább a termékenységszimbolikával hozza kapcsolatba (lásd pl. Beitl 1974, 96; Dömötör 1969; Procházková 1986). Jómagam a tejfalui dőrejárás alkalmával egy fallikus szimbólummal ellátott csököt fényképeztem, s ez éppenséggel nem a meddőségre, hanem nagyon is a termékenységre utal (Liszka 2007, XV/3. kép). Egy-egy nép népi kultúrájának szerves részét képezik mindazon jelenségek, amelyek (függetlenül attól, hogy eredetileg honnan származtak) átmentek egy bizonyos szűrőn, s az adott nép azokat a magáénak érzi. így lett a magyar népi kultúrának is szerves része a karácsonyfa-állítás szokása, a nyuszi által hozott húsvéti piros tojás hiedelme vagy újabban az adventi koszorú. A farsangi ünnepkörrel kapcsolatban semmilyen tudományos érv nem indokolja honfoglalás előtti, régebbi magyar tradícióra gyanakodni; e szokások egyértelműen a középkor folyamán kerültek a magyar hagyományba. Miközben lehetnek (és vannak is) olyan elemei, amelyek valóban több ezer éves múltra tekintenek vissza (bizonyos termékenységvarázsló rítusok), de ezek nem egy nyelvcsalád, hanem az emberiség, de legalábbis Eurázsia közös kulturális rétegébe tartoznak. A közös európai hagyománykörbe tehát szervesen illeszkedő, annak egy sajátos helyi variánsát megtestesítő dőrejárás ma a tejfaluiak elidegeníthetetlen farsangi szokását jelenti. Még akkor is, ha az Ozogány Ernő által ötletszerűen előkapkodott őstörténeti vonatkozások távolról sem állják meg a helyüket. Az, hogy egy adott szokás fenntartói, éltetői, tehát az a társadalmi közeg, amelyben a szóban forgó szokás él, azt először is saját magukénak, másodszor meg nemzetinek, tehát magyarnak tudják (hiszik?), teljesen rendben van. Sőt még az is rendben van, hogy ha valaki erről a jelenségről ír egy könyvet, s ugyanezt gondolja róla, tehát a könyvet is ebben a szellemben írja meg. Feltéve, ha nem adja ki magát etnológus szakembernek. Magam viszont, aki etnológusnak, sőt, ami még rosszabb, folkloristának szeretem magamat meghatározni, ha erről a könyvről véleményt mondok, azt nem tehetem másként, csak a szakmám szabályainak megfelelő elemzéssel alkotott végkövetkeztetések kimondásával. És ebben emóciók, nemzeti érzelmek nem írhatják felül a tényeket. Sok bizonytalansági tényező nehezíti a folklórjelenségek megítélését, de azért vannak szilárd pontok, illetve olyan adatok, amelyeket nem lehet önkényesen megkerülni vagy szemezgetni belőlük... (2014)
