Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
490 Kapcsolatok, identitásaink népe pedig szlovákká vált? Az utóbbi esetében pedig a magyar kapcsolatok, illetve a gazdaságföldrajzi kényszer oly erősek voltak, hogy a helyi hagyomány szerint, amikor 1938-ban a két falu (Áj és Falucska) között - a nyelvhasználat szempontjából teljesen indokoltan - meghúzták a magyar-szlovák határt, a falucskai (ruszin)szlovák bíró küldöttséget menesztett egy magyar zászlóval, hogy csatolják a települést Magyarországhoz. Nem csoda ez, hiszen észak felé még csak kocsiúttal sem volt összekötve a település, s az új országhatár a szó szoros értelmében a világtól zárta volna el a falut. A település lakossága viszont mégsem magyarosodott el. A példák és a belőlük leszűrhető újabb és újabb, egyre izgatóbb kérdések sorát még hosszasan folytathatnám. Mert hiszen mit kezdjünk egy olyan település népi kultúrájával, mint Szőgyén vagy Köbölkút, amelyekről pontosan tudjuk, hogy a 18. század során igen jelentős német lakossággal töltődtek fel. Ezek a németek mára már csak a családnevekben vannak meg, de hová lett magukkal hozott kultúrájuk? Nyilván benne van a települések mai (tegnapi) népi kultúrájában? S akkor milyen népi kultúráról is beszélünk? Németről? Magyarról? Részben ellenkező előjelű folyamatokról számol be Vájlok Sándor a Kassa környéki magyar szórványok esetében. Az 1930-as évek végén írott dolgozatában megállapítja, hogy a Kassa közelében elterülő falvak (Hernádszéplak, Beszter, Bárca, Bogdány, Rákos, Szlancsík, Zsadánystb.) zömében alig találni már magyar ajkú lakost, miközben magyar családnevek (Bujdosó, Veréb, Szilágyi, Halász, Gyulai, Berki, Orosz, Szabó stb.), valamint magyar dűlőnevek (Hegyberek, Agyagos, Répaföld, Kis- és Nagykötél, Rétek, Nádasok, Csontos, Pusztaszőlő, Hosszacskák stb.) bőven találhatóak itt. Magyarbődön, Györkén és Szaláncon - írja Vájlok - „most folyik a harc a magyarság és a szlovákság között” (Vájlok 1939, 235-237). Nos, mára ez a „harc” végső soron eldőlt. Magyarbődön gyakorlatilag csak az idős generáció beszél magyarul, ám ők - miközben az utcán egymás között magyarul tereferélnek - az idegent már szlovákul köszöntik, bár az magyarul szólt hozzájuk. Ezekben a mára szlovákká vált falvakban akkor milyen népi kultúrát is talál a kutató? Szlovákot? Magyart? Érsekújvártól északra a török háborúk pusztításait követően a helyi földbirtokosok Morvaországból hoztak telepesek, s mára így alakult ki a Nagysurány környéki szlovák nyelvsziget. A 20. századra elszlovákosodott morva-csehek kultúrája szinte semmiben nem különbözik az őket körülvevő kisalföldi magyar falvak hagyományos műveltségétől, legfeljebb néhány esetben valamivel archaikusabb képet mutat. A kérdés itt is föltehető: ezek a morva telepesek a történeti Magyarország keretei között, magyar falvakkal körülvéve, a 19-20. század fordulójának erős magyarizációs hatásainak is kitéve vajon miért szlovákosodtak el, miért nem váltak szintén magyarrá? Népi kultúrájuk köthető-e bármelyik etnikumhoz? S hogy még jobban bonyolódjék a kép, idézzük Jozef Ľudovít Holubyt, aki a Nyitra völgyi szlovákság körében is ismert böjti eledel, a költés (’keltýš’) bemutatása kapcsán 1896-ban így írt: Galgóc és Nyitra között sok a magyar nevű, de szlovák lakosságú község és dűlő, s e községek számtalan egyszerű családja magyar nevű, bár magyarul már régóta nem is tudnak, s minden kényszer és nyomás nélkül elszlovákosodtak. A keltýš készítésének szokása és neve is abból az időből származik, amikor itt nagy számban éltek még magyarok, akik a 18. század elején Galgóc és Nyitra között már kisebbségben voltak, s idővel teljesen elszlovákosodtak. (Holuby 1958, 162)
