Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
Két part között...491 Mindezek tudatában szakember legyen a talpán, aki a térség bizonyos kultúrjelenségeit etnikai alapon bárhová is be tudja (egyáltalán: be merészeli) sorolni! A példákat természetesen szinte tetszés szerint szaporíthatnám, hiszen nem szóltam még a vallás, az egyház(ak) intézményei, a külföldön tanuló magyar diákok, illetve a honi iskolai oktatás, továbbá a katonai szolgálat, valamint a sajtó nyomán érkező nivelláló hatásokról13. Végezetül mégis egy másik jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, mégpedig a néprajztudomány, a néprajzi írásbeliség szerepére. A19. század első felétől kibontakozó magyar néprajzi tudományosság eredményei folyamatosan lecsapódtak a napi és kulturális sajtóban, a népszerű kalendáriumokban, az iskolai oktatásban (!), később a különféle folklórcsoportok produkciói révén a színpadokon. Ezáltal amolyan mintát szolgáltatva a népi kultúra hordozói számára is, hogy milyennek kell lennie a hiteles népi kultúrának. S mivel ez a mintaszolgáltatás már meglehetősen nagy múltra tekint vissza, fennáll annak is a veszélye, hogy a terepen dolgozó néprajzi gyűjtő azt kapja viszsza az adatközlőtől, amit a néprajzi ismeretterjesztés abba belésulykolt (egy értelmesebb nótafa például pillanatok alatt átlátja, hogy a városból érkező tanár úr milyen típusú népdaloknak örül igazán, s ezt követően már csak régi stílusú népdalokat énekel neki, s a néki jobban tetsző operettmelódiáktól megkíméli őt). 4. Térjünk át azonban a bevezetőben ígért második kérdéscsoportra: Milyen helye és szerepe lehet a magyar népi kultúrának európai kontextusban? Újabban ismét divatos egyre többet idézni Györffy Istvánt, aki híres, több kiadást is megért 1939-es röpiratában, A néphagyomány és a nemzeti művelődés címűben írta le az ominózus mondatot: „...Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést" (Györffy I. 1939, 8). Ez így nyilván igaz (és jónak tűnik a Györffy által fölhozott finn és japán példa is), még ha csak részben is. Mert ha mi, magyarok kíváncsiak vagyunk arra (és miért is ne érdekelne bennünket?!), hogy kultúránk bizonyos jelenségei (gulyás, csárdás, illetve az imént példaként felhozott cigány anekdoták) miként épültek be más európai népek mindennapi kultúrájába, akkor bizony joggal feltételezhetjük, hogy például a németeket vagy franciákat is érdekli, miként formálták saját képükre más európai népek (köztük a magyarok is) némely hozadékukat (pl. a bányászattal ide került jelenségeket, bizonyos balladai motívumokat stb.). S az, hogy „mi érdekli Európát”, legyen Európa baja. Miért is kellene kiszolgálnunk őket, és szállítani számukra a rovásírást, székely kaput, gulyást, csikóst, csárdást? Azt sem hinném, hogy a megoldás bizonyos (ősinek, garantáltan magyarnak tűnő) néprajzi jelenségek konzerválásában, például, ahogy Györffy is javasolja, a székely-magyar rovásírás ismételt [?] 13 A számtalan felhozható példa közül hadd álljon itt mutatóban Antonín Václavík tapasztalata, aki a szlovákiai horvátok legelső néprajzi monográfiáját adta ki Horvátgurabról, még 1925- ben. A horvátgurabi lakodalom elemzése során megállapítja, hogy az gyakorlatilag semmiben nem különbözik a szűkebb-tágabb térség lakodalmi szokásaitól. Az egyik, szóba jöhető okot is feltárta, ugyanis gyűjtés közben kiderült, a horvátgurabi horvátok a lakodalmi szokásaik számos ceremóniáját Augustín Paulovič több kiadást is megért lakodalmi útmutatójából (Pau - lovič 1911) merítették (Václavík 1925, 254).
