Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
468 Kapcsolatok, identitásaink soktól való eltávolodást tapasztalták, ezért Franciaország helyett a saját kantonon belüli tanulóidő bevezetését szorgalmazták (Gyr 1989,188). Ezek azonban ténylegesen csak szórványos jelenségek, esetek, s egészében véve, eddigi adataink alapján a cseregyerekrendszert valóban pozitív jelenségként értékelhetjük. Ami több gyanakvásra adhat okot, az a nyelvtanulásnak az a módja (s ezt is a cseregyerekrendszeren belül szokás tárgyalni, bár - mint már említettem - valami másról, egy másik fejlődési fázisról van szó), amikor tizenéves fiatalok egy bizonyos idegen nyelv elsajátítása céljából szolgának, szolgálóleánynak szegődtek (lásd pl. Danter 1994b, 302; Gyr 1989). Ezeknek az esetnek nem ismerjük pontos, térségünket érintő leírásait, nem tudjuk egyebek között azt sem, hogyan bánt a gazda családja a szolgálatra oda szegődött idegen ajkú leánnyal vagy legénnyel. 20. századi svájci példák viszont arra engednek következtetni, hogy a gyakorlatnak megvoltak a maga árnyoldalai is. Nem is a leküzdendő nyelvi akadály jelentette a fő problémát, hanem sokkal inkább a más kulturális miliőbe való beilleszkedés nehézségei, az otthontól való távolság lélektani szempontjai, a „pótszülőkkel” való konfliktusok, félreértések, meg nem értések fokozott lehetőségei stb. (vö. Gyr 1989, 192-193). Napjaink hasonló intézménye az au pair. Alapvetően nyelvtanulás céljából utaznak fiatalok (főleg lányok, de fiúk is) külföldre, hogy ott egy adott családnál elhelyezkedve besegítsenek a mindennapi élet megszervezésébe, elsősorban a gyereknevelésbe. A zömében pozitív élmények között viszont időről időre negatív jelenségek, visszaélések is lejegyezhetőek. Ez azonban nem zárja ki azt a feltételezést, hogy nem lehetett ez másként paraszti környezetben sem. Gondoljunk csak továbbá arra a problémára, hogy vajon maguk a gyerekek (akik haszonélvezői vagy szenvedő alanyai - nézőpont kérdése! - voltak ennek) miként élték meg az egész cserefolyamatot. Olyan esetekre gondolok (amilyenekről Fielhauer már idézett munkájában több helyen is beszámol), hogy tudniillik az (általában a példákban cseh) apa ősszel szekérre rakta tizenéves fiát, majd el kocsi kázott vele a legközelebbi, osztrák lakosságú (tehát német nyelvű) településre, s ott házalva keresett számára cserepartnert. Ha megtalálta, fölrakta az idegen gyereket a kocsira, s már vele tért haza (pl. Fielhauer 1978, 129). Vajon hogyan élték meg a gyerekek ezt a hirtelen „családváltást’’. Ehhez a néprajz mellett a gyermeklélektannak is lehetne tán néhány szava... Összegezve az elmondottakat: eddigi adatainkból úgy tűnik, hogy paraszti környezetben zömmel a kapitalizálódási folyamattal párhuzamosan vert gyökeret (régebbi, inkább főúri, értelmiségi mintára) a cseregyerek intézménye. Módosabb gazdák, kereskedők, mesteremberek gyakorolták, akiknek valamilyen (általában gazdasági) okból kifolyólag szükségük volt a szomszédos nép(ek) nyelvének ismeretére (onnan érkezett hozzájuk a cselédség, idénymunkások, kereskedelmi kapcsolatok stb.). Adataink azt mutatják - hogy bár a képet a jövőben, mélyrehatóbb kutatások segedelmével még mindenképpen árnyalni lehet és kell is! - kisebb súrlódásokat, félreértéseket leszámítva ezek a kapcsolatok lényegében valóban egyetértésben, közmegelégedésre bonyolód(hat)tak le. Más a helyzet azokban az esetekben, amikor nyelvtanulás címén (ürügyén) sokszor kis- vagy fiatalkorúak vállaltak munkát egy másik nyelvi környezetben. Ezekben az esetekben sűrűbben találkozunk visszaélésekkel, s ezek állíthatóak akár párhuzamba a dolgozatom elején említett nyugat-afrikai vagy romániai példákkal. (2007)
