Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
4. 56. A (cseh)szlovákiai magyarság önmeghatározásának JELKÉPRENDSZERÉHEZ Eredendően Montesquieu-nek tulajdonítják a mondást, miszerint „nyelvében él a nemzet”. Nos, ez a sommás megállapítás igaz is, meg nem is. Igaz, mert valóban szinte csak a nyelv az, aminek alapján többé-kevésbé egzakt módon körvonalazni lehet az újkori nemzeteket. Minden más „nemzeti specifikum" inkább a nemzeti sztereotípiák körébe sorolható, semmint a valós, az egész nemzetre, s csak és kizárólag az adott nemzetre jellemző vonások közé. Másrészt ezek az ún. nemzeti specifikumok történetileg meghatározottak, tehát az, ami például ma a románokra vagy szlovákokra jellemző, egy-másfélszáz esztendeje a magyaroknak is sajátja volt (pl. a bocskor vagy a széles öv, a tüsző viselete stb.). A nyelv mellett azonban van egy mesterségesen kialakított jelképrendszer is, amely az egyes nemzetek önmeghatározását hivatott prezentálni. Ennek a jelképrendszernek is van azonban legalább kettő, de inkább több rétege. Első ránézésre a nemzeti szimbólumokat ha általánosságban vesszük, akkor minden olyan jelenség közéjük sorolandó, ami jelképezheti az adott nemzetet, kezdve a nemzeti színektől az ételeken át a mentalitással bezárólag. Ide sorolandók tehát akár a nemzeti sztereotípiák is. Egy valamivel mélyrehatóbb vizsgálat során azonban kiderül, hogy ezeket a nemzeti szimbólumokat szintén legalábbis kettő, de lehet, hogy több rétegbe lehet sorolni. A számunkra most legfontosabb rétegbe azokat a jelképeket osztanám, amelyek megfelelőek arra, hogy valamilyen alkalmak során (viselésükkel, éneklésükkel, felállításukkal, megkoszorúzásukkal stb.) az egyén vagy közösség kifejezésre tudja juttatni az adott nemzethez való tartozását. Ide sorolhatóak egyértelműen a nemzeti színek, a címer, a himnusz és egyéb nemzeti dalművek, valamint a különféle emlékművek. Előadásomban e legutóbbi kategória, az emlékművek néhány olyan, újabb megjelenési formájáról (és a hozzájuk kapcsolódó mítoszról és kultuszról) szeretnék szólni, amelyek a szlovákiai magyarok körében is tetten érhetőek az utóbbi években. Nincs szükség különösebb éleslátásra ahhoz, hogy a Dél-Szlovákiában utazónak feltűnjenek az utóbbi egy évtizedben elszaporodott kopjafák, turulmadarak, székely kapuk mint a nemzeti lét jelképei. Mivel a kommunista berendezkedés, az internacionalista ideológia nem kedvezett sem a magyar, sem a szlovák nemzeti erők kibontakozásának (hogy megkíséreljek egészen finoman fogalmazni), érthető, hogy ezek a magyar nemzeti jelképekké vált objektumok az 1989-es rendszerváltás után terjedtek el igazán Szlovákia magyarok (is) lakta területein. De vajon az mivel magyarázható, hogy a két világháború közötti szlovákiai magyarság kevesebb olyan jelképemléket hagyott hátra, amivel (nemzeti) létét igyekezett volna bizonyítani? A korszaknak, a szlovákiai magyar kisközösségek által létrehozott köztéri emlékművei (szinte kivétel nélkül csak az első világháborús emlékeket tudjuk ide sorolni) nem kifejezetten nemzeti jelképek voltak. Még abban az esetben sem mondanám ezt, ha történetesen egy turulmadár díszelgett az obeliszk csúcsán. Ezek inkább - bár kétségtelennek látszik, hogy eredendően nemzeti indíttatásból lettek kitalálva - a szlovákiai magyarok körében a lokális identitást erősítették, mivel a világháború helyi áldozatainak a nevét vésték rájuk. A helyi kultuszban is
