Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
450 Kapcsolatok, identitásaink verdanken. Isten fizesse meg!” (DuK 1981/2,11). Adalbert Kugler egyébként pozsonyi származású, a nyolcvanas évek közepén Klagenfurtban elhunyt ügyvéd „páneurópéer"nek mondta magát, s német, az anyai ágon viszont lengyel felmenőket tudhat magáénak. A lengyel ősök hazájukból (számára ismeretlen okokból) Magyarországra menekülve Madách Imre alsósztregovai birtokán találtak menedéket, majd fokozatosan elmagyarosodtak. Ő maga, A pozsonyi vár négy tornya (Die vier Türme des Preßburger Schlosses) címen írt, részben önéletrajzi regényt, amelynek Bécsben kellett megjelennie, de ez ideig nem sikerült a nyomára bukkannom. Nevét egyébként AdaIbert-Béla Kugler formában használta (KI 1982/83. Heft 11/12, 69). A most vizsgált térségben a tökéletes háromnyelvűség azonban inkább csak a pozsonyi polgárságra, illetve a vidéki értelmiségre lehetett többé-kevésbé jellemző. Alátámasztja ezt Rudolf Musik elbeszélésének alábbi részlete is: „Jánosch... azon falvak egyikéből származott, amelyek a nagy folyam közvetlen közelében feküdtek. Ott is csak parasztok, ha szegényebbek is, meg halászok éltek, csakhogy nem beszéltek németül. A szomszédos falvakat sem Michelsdorfnak [helyesen: Milchdorf. L. J. megj.j vagy Muckendorfnak, hanem - ami magyarul ugyanannyit tett - Tejfalunak vagy Szunyogdinak hívták. Jánosch, Elisabeth apjának szolgalegénye is csak azt a pár német szót tudta, ami már itt ragadt rá. Ez azonban semmi problémát nem jelentett, ugyanis a helybéliek kitűnően megtudták vele értetni magukat anya nyel vén is...” (KJb 38,1986,129-130). Egy alább részletesebben is bemutatásra kerülő ifjúsági regényében a pozsonyi születésű Rudolf Musik (sz. 1910) is bevallja, hogy - „valamit értett ugyan” -, de nem beszélt magyarul (Musik 1955, 68). E passzív nyelvtudás szerepe az etnikumok békés egymás mellett élése során fontosabb, mint gondolnánk! Véleményem szerint ugyanis a kölcsönös (!) tolerancia legmagasabb foka, amikor ki-ki anyanyelvén beszél, s a másik tolerálja és megérti azt. E gyakorlattal ma is találkozunk Szlovákia etnikailag vegyes lakosságú területein. A pozsony-blumentali születésű német Martha M. Schuster-Neumahr leírja egy beszélgetését a harmincas években egy csöllei magyar asszonnyal: mindketten anyanyelvükön beszéltek, s kitűnően megértették egymást. A szerző „passzív” nyelvtudásához csak annyit, hogy fél évszázad elteltével is viszonylagos nyelvi helyességgel idézi a magyar szöveget (Schuster-Neumahr 1981, 34). Amellett természetesen, hogy a németek magyar vagy magyar szellemiségű német iskolákba jártak 1918 előtt, magyarok is látogatták főleg később, nyelvtanulás céljából a német oktatási intézményeket. Pozsonyligetfalun, amely 1938 után a Német Birodalomhoz tartozott, más választásuk nem lévén (mivel ott csak német iskola működött) a magyar szülők kénytelenek voltak német oktatási nyelvűbe adni gyerekeiket (Fogarassy 1995, 78) Rudolf Musik egy ifjúsági regényében három siheder (két német és egy csallóközi magyar, aki szintén a pozsonyi német gimnázium padjait koptatta) szünidei kalandjait írja le a Csallóközben. Mivel a szerző szemmel láthatóan elsősorban a Pozsony környékéről kitelepítettek leszármazottainak szánta a könyvét, azt egy didaktikus bevezetéssel nyitja, amelyben a térséggel, annak népével ismerteti meg az olvasót. Elmondja, hogy a szlovákok, németek és magyarok együttélése „megkövetelte az ott lakóktól a kölcsönös megértést és békességet. Sokan mindhárom nyelven meg tudták értetni magukat, s ahogy az élet magával hozta, nemcsak az utcákon, gyárakban, műhelyekben és hivatali várószobákban találkoztak, hanem a város lakóházaiban is jó szomszédságban éltek...” (Musik 1955, 6.) Mielőtt magát a történetet vázolnám, érdemes egy további passzust is idézni a bevezetőből: „A
