Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
Da waren wir alle gleich...451 vidék, a mi hazánk, a nagy háború előtt, amelyet ma az első világháború néven szokás emlegetni, az osztrák-magyar császársághoz tartozott. Utána egy új állam részéve lett, ám ez bennünket csak annyiban érintett, hogy mivel ezen új állam részévé lett, ám ez bennünket csak annyiban érintett, hogy mivel ezen új állam lakóinak zöme nem német volt, nekünk az iskolában az ő idegen és nehezen kiejthető, kettőshangzókkal tarkított nyelvüket kellett tanulnunk. Ehhez sok kedvünk ugyan nem volt, ami viszont nem jelenti azt, hogy ezen a nyelven ne tudtuk volna magunkat megérteni. Igen, László (az eredeti szövegben: Ladislaus) ráadásul magyarul beszélt, amire ő rendkívül büszke volt, mivel - ahogy gyakran hangoztatta - ez a nyelv a finnel és japánnal mutat rokonságot. Ez lehetséges, de mivel halvány sejtelmünk sem volt sem a finn, sem a japán nyelvről, nagyvonalúan egyszerűen elhittük neki ezt a - Hans szavaival - ’beképzeléséť. Később, csak sokkal később tudtam meg, hogy Lászlónak alapjában véve igaza is volt, de ez semmi szereppel nem bír a mostani történetünkben. Mellesleg László tán még ma sem sejti, hogy a magyar nyelv előkelő rokonsága miatt a háta mögött rátartinak, felvágósnak tartottuk” (Musik 1955, 7-8). Ez a büszkeség, rátartiság egyébként az egyik jellegzetes magyar tulajdonságként jön elő a könyv további oldalain is (pl. László húga esetében), de Rudolf Musik egy másik, már idézett elbeszélésében, ahol „Jánosch”-t, a szolgalegényt ábrázolja szegénynek, dolgosnak, ám büszkének, szintén ezzel van dolgunk (KJb 38,1986). Visszatérve az ifjúsági regényhez, az egy szünidei kalandot beszél el: a két pozsonyi német fiú csónakon ereszkedik le Laciék (németesen: Lázi) falujába, hogy onnan közösen egy Csallóköz körüli útra induljanak. Laci erdész apja azonban (akit bár nagyon rokonszenvesnek tüntet fel a szerző) nem engedi csak úgy magára hagyottan a három sihedert csatangolni a csallóközi vízivilág útvesztőiben. Néhány napig kénytelenek Laci szüleinek vendégszeretetét élvezni, hogy apjuk „kipróbálja" jártasságukat a vízen. Adódik azonban egy probléma: az egyik csónakot éjszaka valaki ellopja, s az egész kirándulásból semmi nem lesz. A csónak visszaszerzésével telik el a maradék idő. Ahogy a gyerekek kinyomozzák, csempészek (akik persze magyarok, de ki más is csempészkedne a szlovák-magyar határon?) tulajdonították el a csónakot, amit aztán „pan Sýkora” (= Sýkora úr), a csehszlovák határőrparancsnok segítségével visszaszereznek. A regény egy patriarkálisan kedélyes világot ábrázol, ahol kivétel nélkül mindenki rokonszenves (Laciék magyar családja éppúgy, mint Mahr, a német halász, vagy „pán Sýkora” a cseh? szlovák? határőrparancsnok). A tolvaj csempészek viszont teljesen arctalanokként, amolyan személytelen rosszként kerülnek bemutatásra. Összegezve az eddig elmondottakat megállapíthatjuk, hogy Josef H. Derx bevezetésként idézett megállapítása az elemzett források tükrében helytállónak bizonyult: a térségben élő népek, a szórványos vegyes házasságok ellenére valóban inkább egymás mellett, mint együtt, egymással éltek. Ez a megállapítás egybeesik Pozsony Ferenc észrevételével az erdélyi szász-magyar együttéléssel kapcsolatban (Pozsony 1995, 171). Ennek nyomatékosabbá tételéhez hadd hivatkozzam még Martha M. Schuster-Neumahr visszaemlékezésére, ahol a pozsony-blumentali zöldcsütörtöki körmenetet írja le: a körmenet „kezdetét a németek alkották, bizonyos távolságra a szlovák imádkozok serege követte őket, majd a sort a magyarok zárták". Tehát külön-külön, ki-ki anyanyelvén fohászkodhatott istenhez (Schuster-Neumahr 1981,19). Ruprecht Steinacker is elmondja, hogy gyermekkorában szülei több alkalommal a lelkére kötötték: „iskolai füzeteidet mindig német kereskedőnél vásároljad, még ha emiatt tíz perccel többet is kell gyalogolnod!” (KJb 37, 1985, 10). Ez az egymás mellett élés persze nem zárja ki (sőt: feltételezi!) a
